Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1992-1994 (Budapest, 1994)

TAKÁCS IMRE: A magyar földművelésügyi igazgatás alsó- és középfokú szerveinek létrehozása és működése a dualizmus korában

törvényhatóságok, de a főispán és a törvényhatósági tiszti főügyész a sérelmes határozatok, intézkedések ellen köteles volt a kormánytól jogorvoslatot kérni.

11 A vármegyéknek kevés kivétellel nem volt vagyonuk, kiadásaikat az évente megajánlott (később állandósított) államsegélyből fedezték. Csak az állami egyenes adók (a föld-, ház-, jövedelem- és kereseti adó) után vethettek ki csekély pótadót. A városi törvényhatóságok ellenben saját ingó és ingatlan vagyonuk, hasznot hajtó jogosítványaik jövedelméből rendszerint számottevő bevétellel rendelkeztek. Az 1870:XLII. tc. alkotása kompromisszum eredménye volt a vármegyei önkormányzatot fenntartani kívánó municipalizmus és a kormány hatalmát növelni célzó centralizmus között. Az utóbbi irányzat érvényesülése a közigazgatási feladatok intézésének egy részét a dualizmus első éveitől kezdődően fokozatosan kivonta a törvényhatósági hatáskörből és új állami szervekre ruházta rá, amelyek fölött a kormány nem főhatósági ellenőrzést gyakorolt csupán, hanem közvetlenül neki voltak alárendelve. Az 1870. évi törvény a törvényhatósági teendők között megkülönböztette az állami közigazgatás közvetítését és az önkormányzati feladatok ellátását, bár e kettő közötti határ a törvényből nem tünt ki, továbbá a politikai jogok gyakorlását. Igazgatási szempontból az önkormányzati közigazgatás az országos viszonylatban rendelkező jogszabályok végrehajtását célszerűen a helyi viszonyokhoz alkalmazhatta, végrehajtásuk így rugalmasabb lett. A törvényhatóságok politikai jogainak gyakorlása azt jelentette, hogy országos érdekű kérdésekkel is foglalkozhattak, azokat megvitathatták, a rájuk vonatkozó megállapításokat egymással közölhették, a törvénytelennek vagy sérelmesnek tartott kormányrendelkezések ellen felirati joggal élhettek, sőt az országgyűlés által meg nem szavazott adók beszedését és meg nem ajánlott újoncok kiállítását megtagadhatták. Állásfoglalásukat kérvény alakjában az országgyűlés képviselőházához vagy főrendiházához közvetlenül felterjeszthették. Ilyen messzemenő politikai autonómia Közép-Európában akkoriban egyedülálló volt. A dualizmus idején, és utóbb is 1944-ig, a törvényhatóság az állami végrehajtó hatalom oszlopos tényezője maradt akár országos, akár helyi feladatok intézésével történt területén az állam- és az egyéb közcélok megvalósítása, hiszen az országos és a helyi feladatok között minőségi különbség nincsen, hanem csak fokozati és mennyiségi. Mindamellett — mint már említettük — az 1870XLII. tc. is centralista szellemű volt, 1848-hoz képest korlátozta a törvényhatóságok önállóságát, nehogy mint a közigazgatás általános középfokú hatóságai a központi akarat érvényesülését a végrehajtás során fékezhessék. A polgári kornak mindvégig jellemző vonása volt a kormányoknak a törvényhatóság^ hatáskör szűkítésére irányuló szándéka, a vármegyék fölötti gyámkodás növelése. Az autonóm közigazgatási hatóságok és az állami igazgatási intézmények, szervek működésének célszerű összehangolására irányuló törekvés minden törvényhatóságban új testületi hatóság, a közigazgatási bizottság létesítésére vezetett (1876:VI. tc). E vegyes összetételű bizottság a kormányt képviselő főispán elnökön kívül 10 közszolgálatban álló tisztviselőből és a törvényhatósági bizottság közgyűlése által titkos szavazással 2-2 év tartamára választott 10 laikus tagból, összesen 21 tagból állt.

14 A 10 választott