Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1992-1994 (Budapest, 1994)

CSOMA ZSIGMOND: A kóser bor Magyarországon (A kóserezési jog mint adóforrás és a zsidó hitközségek gazdasági önállóságának alapja)

ellen MÁTYUS István is ajánlotta 1792-ben. DERCZENI J. 1796-ban már a Rajna menti gyakorlatra hivatkozott, ahol a forrani kezdő borba nyers húst vetettek. NAGYVATHY János is ismerte, talán saját tapasztalatából, a hegyaljai nyers szalonna lógatását, de ő az ürmösnek szánt must erjedésének meggátlására tartotta hasznosnak. Máshol a kádárok munkájaként a hordók forró sós vízzel történő kimosását és a hordódongák szalonnával való erős megkenését írta le. Dunántúlon még 1861-ben is a dohos hordók és a doh illatú borok kezelése egyik módjaként szalonna belógatását javasolta a Dunántúli Társadalmi Közlöny c. újság. A Falusi Gazda is a bor erjedésekor, forrásakor a hordóba, zacskóban belógatott szalonnát javasolta a bor cukrozás nélküli édességének megtartására. Mindenesetre úgy tűnik a fentebb csokorba fogott adatok tükrében, hogy a mustborerjedés meggátlására vagy csökkentésére, egy országosan használt és ismert archaikus módszerről van szó, amely az erjesztő mikrobák tevékenységét gátolta, illetve csökkentette. Az egykor általános gyakorlatot a borászati ismeretek fejlődése, illetve a kénezés általánossá válása a 20. században lassan már a feledés homályába szorította. Ezek után érthető az a csácsbozsóki vélemény, miszerint kígyót, békát nem tettek a hordóba.

22 A zsidó vallás talán egyik leglényegesebb eleme a tanítás és a tanulás mellett az étkezési törvényeknek a kasrusztnak, a kóser háztartás szabályainak megtartása. Agrártörténeti-agráretnográfiai dolgozatomban azt vizsgálom, hogy a kóser élelmiszerek készítése és forgalmazása a szokásból hogyan vált rendeletileg szabályozottá, mit jelentett a hitközségek autonómiájában, és a magyarországi nem zsidó társadalom nemesi kiváltságokkal rendelkező tagjai hogyan fogadták mindezt. Mind a néprajzi, mind a történeti adatok sokasága jelzi, hogy a kóser borok, húsok és ételalapanyagok (liszt stb.) készítése és forgalmazása milyen fontos adót, valamint készpénzbevételi forrást jelentett mind az államnak, mind a feudális tulajdonjog birtokosának, mind a hitközségnek. Mint adóforrás ez tulajdonjogilag arra a feudális monopóliumra vezethető vissza, hogy a letelepedett zsidó személyek és közösségek a letelepülésükhöz és a vallás gyakorlásához tolerancia adót vagy külön szerződésben rögzített pénzösszeget fizettek. Annak a területnek a tulajdonosának fizettek, ahová letelepedhettek, és ahol tíz férfi meglétével a vallási közösséget, a hitközséget kialakíthatták. Az adót bárkinek is fizették a 18.-19. században, mégis értékében ezek azonosak voltak, még akkor is, ha megjelenési formájukban különbségek is adódtak. Az adót ugyanis a zsidó vallás gyakorlásáért fizették a feudális monopoljog hordozójának, a városi polgárok tanácsának, illetve elöljáróságának, vagy a földesúr képében a földesúri-uradalmi adminisztrációnak, vagy éppen a községi nemesi közösségeknek. A feudális jogban, majd a polgári jogrendszerben például a bor — mint kocsmáltatási jog, és a hús — mint mészárszék tartás iparűzési, kereskedelmi engedélyhez kötött — adózás alá eső tevékenység volt. A fenti tevékenységeket nem zsidó vallású tulajdonosok és bérlők is végezték. A kocsma-mészárszéktartás jogával rendelkezőtől azonban meg kellett váltani meghatározott időszakra a kimérési-tartási jogot. Mind a bor, mind a húsmérés rendkívül szigorúan ellenőrzött adófizetési tárgy volt, a borke-