Pintér János szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1988-1989 (Budapest, 1990)

MÁRTHA ZSUZSANNA: A magyar baromfigazdaság helyzete az 1920-1938. években

6. ábra. Magyarország emlékplakettje az 1927. évi ottawai baromfítenyésztési világkongresszusról. rhode island red és plymouth fajta kakasokat - korabeli kifejezéssel szólva regenerátorokat - osztottak ki a népi tenyésztők között tyúkállományuk átkeresztezésének céljából. (A bőven tojó leghorn fajta az akcióban alig jutott szerephez, mert a vele való keresztezés rontotta volna a magyar parlagi tyúk húsának kitűnő minőségét.) 1933-tól kezdve a gödöllői állami baromfitelep a kendermagos, a pápai a sárga, a kecskeméti a fehér és több magántenyésztő is e három színváltozatban, de egységes minőségűre nemesítette a magyar tyúkot, amelynek kakasait szintén kiosztották úgy, hogy csereképpen a régit be kellett szolgáltatni. Az Alföldre a fehér színű nemesített magyar tyúkok, a Dunántúlra a sárgák, az északibb fekvésű dombvidékekre a kendermagosok kerültek. A külföldi származású fajták kiosztását ezután meg is szüntették. A tyúktenyésztés tenyészkerületei nem voltak egymástól kötelezően elhatárolva, de a kakascserénél és a keltetőakciónál a minisztérium csak az azoknak megfelelő színváltozatúakat részesítette előnyben. A népies állományokat azonban továbbra is bizonyos kiegyenlítetlenség jellemezte. A csereakciók során emdeni gunarakat, pekingi gácsérokat és bronz pulykakakasokat is kiosztottak. Ekkor is az volt a csereakció hibája, mint három-négy évtizeddel korábban, hogy a cél szempontjából viszonylag kevés hímbaromfi kiosztásával bonyolították le azokat, így nem lehetett elég átütő erejük.