Pintér János szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1988-1989 (Budapest, 1990)

BALASSA IVÁN: A magyar sertéstartás történetének néhány kérdése

esetében kétszer tették meg. Meg kell jegyezni, kondák terelésekor arra is kellett ügyelni, hogy kondíciójukat megőrizzék. Mivel a sertések hosszú út megtételére alkalmasaknak bizonyultak, ezért más okának kell lenni, hogy a nomádok mégsem tartották őket. A magyar sertéstartás múltját a nyelvtudomány, az archeozoológia, a néprajz segítségével messze a honfoglalás előtti korba vissza lehet vezetni. Bizonyos adatok arra mutatnak, hogy a Volga-Káma vidékén már őseink foglalkozhattak sertéstartással, amit nemcsak a feltárt csontok, hanem a magyar nyelv tanulságai is alátámasztanak. Ezen a területen a természeti körülmények (víz, mocsár, erdő stb.) kedveztek a disznőnyájaknak, ez magyarázza a háziállatok között jelentős részarányukat. A délebbre vonuló magyarság sertéstartása a ligetes sztyeppén és a sztyeppén csökkeni látszik, de azért még így is jelentős maradt. Itt vetődik fel a kérdés, hogy a sertés alkalmas-e a nomád, a legelőt állandóan változtató tartásmódra. Ezt sokan tagadják azzal az indokkal, hogy a disznó nagyobb út megtételére nem alkalmas. A későbbi, de még a régi parlagi fajtákból kifejlődött egyedek és nyájak igen nagy távolságot meg tudtak tenni. A makkoltatásra hajtott kondák 50-100-200 kilométeres, egy-egy kivételes esetben még ennél is nagyobb távolságot teljesítettek, míg a makkos erdőt elérték. A XIX. században is, amikor még vasutak nem hálózták be az országot, és a dunai vontatott hajók a sertéseknek csak kis részét tudták a vásárokra eljuttatni, a feljavított, félig hízott sertések többszáz kilométert tettek meg, amíg elérték a nyugat-magyarországi vagy ausztriai piacokat. Ha ezek az utak nem ismétlődtek is, de azt mégis mutatják, hogy a sertések, elsősorban a parlagi vagy azzal keresztezett fajták jelentős távolságok megtételére is alkalmasak voltak. Ha a nomádok ilyen képességeik ellenére mégsem tartottak sertést, annak valamilyen más okának kellett lennie. Ezek között meg lehet a természeti körülményeket említeni. A sertés vízigénye rendkívül nagy (ivás, fürdés), ezt a nomádok járta évi 300 mm csapadék alatti legelők természetesen nem tudták biztosítani. A sertés egyhasznú állat, melynek csak a húsát lehetett felhasználni (a disznóbőr értékesítése viszonylag újabb keletű). Ezzel szemben a nomád ló, teve, rénszarvas, szarvasmarha, juh stb. két-három hasznú, ezért a nomádok háztartásában szélesebb körű igényeket tudott kielégíteni. Azt is figyelembe kell venni, hogy míg az állatok jórésze hajlandó egymás után, bizonyos sorrendben legelni, inni, addig a sertés által feltúrt legelőn más jószág nem legel, az itatókat nem hajlandó használni. Mindezek indokolják, hogy az ún. „tiszta nomádok"-nál miért nem találunk sertésnyájakat. Mindezeket a honfoglalás előtti magyarságra vetítve, a bizonyított vagy legalábbis valószínűsített jelentős sertéstartás ismét amellett szól, hogy őseink félnomádok lehettek, és a sertésnyájakat az ideiglenes vagy többé-kevésbé állandó települések közelében tartották, míg a többi jószágot a nagyobb távolságra elterülő legelőkre terelték. Felmerül az a kérdés, hogy eleink a Kárpátokon keresztül hoztak-e sertésnyájakat. Erre közvetlen bizonyítékaink nincsenek, de az tény, hogy a régi parlagi