Für Lajos szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1986-1987 (Budapest, 1987)
TANULMÁNYOK - Mártha Zsuzsanna: Kezdeti törekvések a külterjes magyar baromfitenyésztés fejlesztésére (1914-ig)
tak. Legveszélyesebbnek a baromfiak fertőző betegségeit és ezek közül is a baromfikolerát és a baromfipestist tartották, amelyekről a nép tudni vélte, hogy a kényes kultúrfajtákkal hurcolták be hozzánk.31 Állattenyésztésünknek nincsen talán egyik ágazata sem annyira veszélyeztetve a betegségek által, mint a baromfitenyésztés, állapította meg 1884-ben az Állatorvosi Tanintézet tudós tanára.32 Az ellenük való hatásos védekezésben nehézséget okozott, hogy a legtöbb fertőző baromfibetegségnek hasonló a külső képe, megtekintéssel csak keveset lehet diagnosztizálni, mint pl. a baromfihimlőt.33 A járványok kialakulását előmozdította a népi tenyésztők tájékozatlansága; a máshonnan hozott baromfit meggondolatlanul azonnal a meglevő szárnyasaik közé bocsátották, így ezek a jövevényektől fertőződhettek. De hozzájárult a ki nem elégítő baromfiegészségügyi helyzethez a baromfiól takarítatlansága, a tiszta ivóvíz hiánya is. Hátráltatta a baromfibetegségek elleni küzdelmet, hogy a baromfitartók többsége nem hitt a bajok fertőző voltában. A Duna—Tisza közén és az Alföld tiszántúli részein szinte minden évben fellépett a baromfikolera, a difteritisz, a himlő, elpusztítva az ottani állományok olykor 40%-át.34 Az Állat- és Növényhonosító Társaság titkára a baromfiegészségügy javítása végett a Földművelés-, Iparés Kereskedelemügyi Minisztériumhoz már 1877-ben intézett előterjesztésében rámutatott arra is, hogy a tenyésztő gyakran hiába fordul tanácsért állatorvoshoz, mert legtöbbjük alig foglalkozott ezzel a szerintük alárendelt állategészségügyi kérdéssel, nem tanulmányozta szakirodalmát, tehát nem adhat megbízható tanácsot.35 A laikusok egymás kuruzsló tanácsaira hallgattak, így a népi tenyésztők tehetetlenül állottak a baromfijárványokkal szemben.36 Egy 1898. évi becslés szerint az ország baromfiállományának 30—35%-a esett rendszeresen a járványok 31 RÁTZ I. 1892. 153. p. 32 AZARY Á. 1884. 90. p. 33 PUSZTAI S. 1963. 87. p. 34 Régebben a baromfihimlő egyik kórformáját az elváltozás diphteroid jellege miatt baromfidiftériának nevezték (MANNINGER R. 1959. 459.). 35 GRUBICY G. 1877. 1—2. p. A baromfiegészségügy jelentőségének szakkörökben évtizedekkel utóbb is alábecsülésére enged következtetni, hogy az Állatorvosi Kézikönyvtár című kiadványsorozatnak az állatjárványok történetéről szóló kötete a baromfijárványokkal nem is foglalkozik [SZEPES (SCHÜTZ) B. 1942.]. A baromfitenyésztés 1955-ben is még mind tenyésztési, mind állategészségügyi szempontból meglehetősen elhanyagolt állattenyésztési ág volt (SZILVÁSSY I. 1955. július-augusztus 25. p.). 36 A baromfibetegségek megelőzésére és gyógyítására sok népi szokás ismeretes a múltból. Ilyen volt a hagyma, a fokhagyma, a káliumhipermanganát, a vasgálic, a sósav felhasználása erre a célra. Sok volt a naiv hiedelem, babona is. Az elhullott baromfit átdobták a szomszédhoz, hogy a betegség oda távozzék. A nagyobb állati tetemeket pedig útkeresztezésre tették ki, vagy útmenti fára akasztották fel, hogy a betegség azon az úton távozzék. Gyakran vizesárokba, patakba, csatornába, folyóba dobták a dögöt, vagy elásták a fa tövébe, hogy „hizlalja" a fát. A babonák leginkább akkor virultak, ha tömeges volt az elhullás (KATONA I. 1949. 164—182. p.; CSONTOS L. 1956. 207. p.). Példamutató volt ebben a tekintetben Makó város rendőrkapitányának 1906. évi 3435. sz. rendelkezése, amely a 30 200/1903. F. M. sz. rendelet szigorú megtartásán kívül a baromfi-hetipiacnak állandó állatorvosi felügyelet alá helyezéséről intézkedett (A baromfiak fertőző . . . 1906. 348. p.).
