Für Lajos szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1986-1987 (Budapest, 1987)
TANULMÁNYOK - Pálmány Béla: Majorsági állattenyésztés a szécsényi uradalomban (1797—1851)
lovászat. A komótosan ballagó ökrök és bivalyok igaerejét szívesebben vették igénybe, mint az igényesebb takarmányozáshoz szokott, gyengébb vonóerejű lovakat. Az is az ökörtartás fenntartása mellett szólt, hogy az uradalomnak jóval több hagyományos legelője volt, mint a parasztoknak. Csak a teljesség kedvéért említjük meg, hogy a majorosné a szécsényi majorban baromfiakat is gondozott. Az 1797-es összeírás 31 csirkét említ, de talán pulykák, kacsák, libák is lehettek a rekeszekben.29 Több adat nem áll rendelkezésre, de nyilvánvaló, hogy a falusi jobbágytelkek után (1797-ben 159 1/2, 1828-ban 191 3/8 egész házhely) évente „ajándék" címén beadott 2—2 kappan, lúd, 12 tojás összmennyisége sokszorosan felülmúlta a major termelését.30 Az 1830-as években gyökeres változások következtek be az uradalom gazdálkodásának teljes rendszerében. A korábbi évszázadokban a külterjes módszerek uralkodtak mind a szántóföldek művelésében, mind az állattenyésztésben. A kétvagy háromnyomásos határhasználati rendszerekben a talaj termőerejét főként a szántóterület megfelelő hányadának — felének, harmadának — a két-három évenként visszatérő ugaron hagyása és többszöri felszántása pótolta, trágyázásra csak ritkán, kis területen volt mód. A szigorú szabályok a mind szűkebb közlegelőkön kívül az ugarra, tarlóra korlátozták a jószágok legeltetését — Szent Mihály napja után nyitották meg az újonnan szántott ugarokat — takarmánygabonát pedig az elég sovány nógrádi földeken az elvi lehetőség ellenére sem termeszthettek a gabonaföldekkel azonos nagyságú területen. így a kenyérnek való búza, rozs és a kettő keveréke, az abajdóc termesztésének érthető elsőbbsége miatt is mind korlátozottabbá vált a zab, árpa, tönköly tavaszi vetése. A tél beállta előtt minden gazdának — a nagy uradalom birtokosától a zsellérig — számot kellett vetnie azzal, hány jószága számára lesz elegendő a szénája, zabja, a többit igyekezett idejekorán eladni, vagy levágta a „mustrát". A gyapjúkonjunktúra következtében különösen kiéleződött a külterjes állattartás válsága, megmutatkozott továbbfejlődésének lehetetlensége. Szécsényben is mindegyik közbirtokos földesúr mindinkább béklyónak érezte a legelők közös használatát. A közepes vagyonú Beke Gábor pl. 1825 óta tartott 513-529 db kondorszőrű „középszerű német fajta" juhot, amelyeket évente csak egyszer nyíratott le. 1843-ban mégis rezignáltán kérdezte levelében a Magyar Gazda olvasóitól, hogy „a közbirtokosságokban helyeztetett juhos gazda, ki gyapjának nemesítési tekintetéből minden utat s módot elkövet, hányadrészét tarthatja meg, fontolgassuk csak s egy kissé gondolkozzunk róluk". Maga is tudta, hogy csakis az istállózás bevezetése, aklok építése, az állandó száraztakarmányozás alkalmazása és a fejés beszüntetése lehet a fejlődés útja, „de hol lehet azt tenni? Közbirtokosságban nem, mert birtokos társai, miután a legelő közös, ott aklot építeni senkinek sem enged-29 Uo. Összeírások (1797). 30 PÁLMÁNY B. 1973. 507—512. p.
