Für Lajos szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1984-1985 (Budapest, 1985)

Takács Imre: Földművelésügyi kormányzatunk fő feladatai az 1914/18. évi világháborút követő békekötés utáni első években

Annak következtében ugyanis, hogy az ország legsűrűbben lakott középső és nyugati részei maradtak meg, az ország népsűrűsége az 1910. évi négyzetkilométerenkénti 64.6-os sűrűséggel szemben 1920-ban a háborús vérveszteségeknek ellenére is megközelítette a 86-ot. A túlnyomóan még külterjes mezőgazdaság miatt, az ipar elmaradottságát is figyelembe véve, hiszen az ország új területén 1921-ben összesen csak 2124 gyár volt, nem könnyen lehetet a néptöbbletnek munkát és kenyeret biztosítani. A helyzet állami iparfejlesztést követelt, ami utóbb be is következett, de jelentős anyagi erőt vont el a mezőgazdaság fejlesztésétől. Amellett az önálló magyar vámtarifa megalkotása és életbeléptetése lehetővé tette az ipari árak komoly emelését, ami tágította az ún. agrárolló nyílását. Az 1914/18. évi világháborút földbirtokreform követte. Az 1920: XXXVI. törvénycikknek és 1924. évi novellájának végrehajtása mintegy 10%-al csökkentette a nagybirtok területét, de a birtokmegoszlás aránytalansága lényegében megmaradt. (1935-ben is a földterület 29%-a tartozott az ezer kh-on felüli nagybirtokhoz.) A reform inkább a házhelyhez juttatásban hozott érdemleges eredményt. Súlyosbította a földhözjutottak helyzetét, hogy nagy többségüknek a föld megmunkálásához nem voltak igavonó állatai, de főként az volt hátrányos, hogy 412.000 földigénylő átlagosan csak 1.7 kh földet kapott. A reform szaporította a sok félproletár törpebirtokos számát, akiknek munkaerőkínálata továbbra is nyomta az addig is telített munkapiacot. Mindamellet a lábadozó gazdasági élet a mezőgazdaságban azt a kedvező változást eredményezte, hogy 1920-tól 1924-ig majdnem felére (a szántóföld 14.2%-áról anak 7.6 %-ára ) esett az ugar területe. Ennek ellenére mezőgazdaságunk egyelőre nem érte el a háború előtti színvonalat. A vesztett háború, az ellenséges megszállások és az 1919—1924. években dühöngő bankjegyinfláció folytán, amely végső soron azonban megszabadította a földbirtokot a pénzintézeteknél felgyűlt jelzálogos terheitől, megakadtak mezőgazdaságunk beruházásai és romlott a talajerő addig is fogyatékos visszapótlása. Emiatt a háború előttiekhez viszonyítva — hacsak átmenetileg is — estek a szántóföldi átlagtermések. Az állattenyésztés pedig a legjobb hegyvidéki rétek és legelők elvesztése, illetve a megmaradt, jelentékeny részben szikes vagy homokos legelők silány minősége miatt is hanyatlott. Mezőgazdasági termelésünk a szegényparaszti és a városi munkásrétegek alacsony életszínvonala és ennek következtében elégtelen élelmiszerfogyasztása miatt az 1920-as évek elején csak kevéssé talált vissza a világháború előtt kezdődött fellendüléshez. A paraszti gazdálkodás — a tájtermelés helyenként bontakozó szőlő- és kertészeti kultúráitól eltekintve — változatlanul sok kívánnivalót hagyott hátra. A magyar gazdaságtörténetnek e szomorú időszakát ugyanazok a problémák és kapkodó rendszabályok jellemezték, mint az infláció sújtotta többi középeurópai országét. Nálunk azonban a legkülönfélébb gazdaságpolitikai és közlekedésügyi kérdések szükséges rendezése is növelte a nehézségeket. Csak 1924-ben a valuta stabilizálása és az államháztartás szanálása után konszolidálódhatott gazdasági életünk. Ez év első hónapjaiban sikerrel végződtek a magyar kormány és a Népszövetség között hosszabb időn keresztül folytatott tárgyalások. Magyarország hoszszúlejáratú nemzetközi kölcsönt kapott, amelynek nettó hozadéka 331.6 milió