Für Lajos szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1981-1983 (Budapest, 1983)

Matolcsi János: A majacki lelőhely (SZU) állatcsontleletei (az 1978-1979. évi ásatás)

Hogy a juh és a kecske fontos szerepet töltött be a majackiak életében, azt nemcsak az elfogyasztott egyedek maradványainak nagy mennyisége mutatja, hanem az áldozóhely (zsertvennik) csontleleteinek felhalmozódása is. Csakhogy amíg a táplálkozásban a juh és a kecske egyaránt szerepel, az áldozóhelyen kizárólag kecske csontok kollekciói gyűltek össze. Az áldozóhely jellegzetessége, hogy benne valamennyi kecskeegyed a koponyájával és a négy lábvégének (autopodium) csontjaival volt képviselve. Ez a ritmus annyira szabályszerűen ismétlődött, hogy a törzs vagy a végtagok felső részeinek csontjai itt még véletlenül sem fordultak elő. Meglepetésként hatott az a felismerés, hogy a majackiak állatállományában gyakoriság szerint második helyen a sertés állott. Ez a sztyeppi szokásoknak ellentmondó tapasztalat a letelepedett gazdálkodás bizonyítékának látszik, és talán a mainál csapadékosabb időjárásra utal. A sertéstartás fő területének ebben az esetben is a Don menti galéria erdőket képzelhetjük el. A számszerüségénél fogva 3. helyre szorult szarvasmarha gazdasági jelentősége semmivel sem volt kisebb a sertésénél. Bár a kimutatott egyedek száma csak 22, viszont az öszszes marhacsontok száma 40%-kal több a sertésénél, de 46%-kal kevesebb a juh- és a kecskecsontok együttes mennyiségénél. Mégsem indulhatunk ki a csontdarabok számából, mert a szarvasmarha nagyobb csontjait többfelé vágták, törték, mint a jóval kisebb testű sertését. Alapul tehát csak az egyedek számát vehetjük, ha azt akarjuk megtudni, hogy melyik állatfajnak milyen szerepe volt a hústáplálék biztosításában. Közismert, hogy nagy különbség van az egyes állatfajok hústermelőképessége között. Pidoplicsko, I. G. az élősúly kiszámítása szempontjából 3—4 sertést, 10 juhot vett egyenértékűnek egy szarvasmarhával.

7 Lényegében ezt a normát alkalmazzák a mai agrártudományi szakkönyvek is. Kérdés azonban mennyire felelnek meg a mai normák az sebb élősúlyúak voltak. Ha feltételezzük, hogy ez utóbbi megállapítás valamennyi háziállatra érvényes, akkor az arányok valószínűleg a régi korokra is vonatkoztathatók. Ebből a felvetésből pedig az következik, hogy Majack IX. századi lakói az általuk elfogyasztott hús nagy részét a szarvasmarhatartás révén szerezték meg. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a hússzükséglet biztosításában első helyen a szarvasmarha állott. De mit jelent ez az elsőség? Semmi esetre sem abszolút többséget! Közelebbi részarányának meghatározását nehezíti a lóhúsfogyasztás mértékének bizonytalan volta. Hogy a lóhúst fogyasztották az nem kétséges, de mert találtunk teljes lócsontvázat és egészben levő lócsontokat, nem valószínű, hogy valamennyi lovat megették volna. Megengedhetőnek látszik tehát az az eljárás, hogy az elfogyasztott lóhús mennyiségét mintegy 20%-kal kevesebbre vegyük a csontleletekből kalkulálható mennyiségnél. Ilyen 7. Pidoplicsko, I. G.: Do pitannja pro szvijsz'ki tvarini tripol'szkih poszelen' (K voproszu o domasnih zsivotnyih tripol'szkih poszelenyü). Naukovi zapiszki insztitutu isztorii material'noj kul'turi. Kniga 2. 1937. 112.