Für Lajos szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1981-1983 (Budapest, 1983)

Für Lajos: A zöldségtermesztő tanyák kialakulása

többnyire fogadtak valakit, ezért „a mai kecskeméti élőnyelvben általában kertésznek nevezik a mezőgazdasági munkára felfogadott tanyán lakó cselédféle embert".

5 Mint ismeretes, kert szavunk a finnugor eredetű kerítésből képződött, s már a középkorban olyan kerítéssel körülvett földterületet jelölt, amelyen konyhakerti növényeket termeltek, gyümölcsfákat és szőlőt ültettek. Ez a „belterjesen" művelt földdarabka szorosabban vagy lazábban ugyan, de mindenképpen a falubeli belső teleknek a része, mintegy a gazdasági udvarnak a folytatása volt. Térbelileg csupán az utóbbi, a szőlőskert különült el ettől, hiszen az ugyancsak kertszerűen zárt szőlők zöme hegyen, a promontóriumon, vagy a településhez viszonylag közeleső síkvidéki szőlőskertekben helyezkedett el.

6 A falut övező s a telkekhez tapadó kerti földön azonban a XVII. és XVIII. században már nemcsak a „hagyományosnak" mondható növényeket termesztették, hanem oda kerültek az állattenyésztésben némi szerephez jutó szálastakarmányok, s az Amerika felfedezése után - Európában és Magyarországon egyaránt — lassan terjedő kapásnövények is. Azok a növények tehát, amelyek kint a határban, a nyomásos rendszerekben nem kaphattak és nem is kértek még maguknak helyet. E kertekben tevékenykedők valójában tehát nem kertészeti, csak kertbéli munkát végeztek, a kertészkedés ennélfogva ekkor távolról sem valamely elkülönült önálló agrárfoglalkozást jelentett, mint később az indusztrializálódás és az urbanizálódás korszakában. Sokkal inkább olyan alkalmi foglalatosságot, elfoglaltságot jelölt, mint mondjuk a vadász, vagy a madarász szavunk. Jelentésváltozás az alföldi városok sajátos ólas-kertes gazdálkodási rendjének és a tanyarendszer lassú kiépülésének korszakában következett be. A kertész elnevezést egyfelől itt az alföldi, főként Duna-Tisza közi városok körül kiépülő akiokban, az itteni szóhasználat szerint (s nem is alaptalanul): kertekben alkalmazott emberekre, vagyis a gazdasági udvarok körül, valójában az előbb említett kertbéli növények termesztését is végzőkre kezdték alkalmazni. Másfelől azokra, akiket a XVIII. század második felében lassan szaporodó tanyákon s a körülöttük levő ún. mezei vagy határbeli kertekben ugyancsak a mondott növények ápolására, esetleg a jószág gondozására szerződtettek a jobb módú gazdák.

7 Nem ok nélkül és igen gyakran használták rájuk a kapás elnevezést is épp a kertész szinonimájaként, hiszen a különféle feltételek mellett alkalmazott „kertészek" tevékenysége jobbadán a szőlők és a kapások művelésére terjedt ki; ezért alkalmazták őket. Amennyire sajátos jellegű „kertek" voltakezek, a gondozásukra alkalmazott szegődményeseket is csak ilyen módon lehet ,,kertészek"-nek tekintenünk. A fogalom valós elemei közé ugyanis ekkor már másfajta jegyek keveredtek, azt is mondhatnánk, hogy az eredetileg mezőgazdasági foglalatosságot jelölő „kertész" nevezet mind inkább elszakadva eredeti jelentésétől, mintegy társadalmi tartalommal töltődött fel. A fogalom nem foglalkozást, hanem társadalmi állapotot jelölt; ahogy akkor és később is írták: az aklokbantanyákon felfogadott szolgák, cselédféle szegődményesek, a „felvigyázók" kapták a szépen hangzó „kertész" megnevezést; egyre inkább az ő alávetett helyzetük megjelölésére 5. BKmL. 2.D. 8.9.C. Kecskemét Polgármesteri Hiv. ir. Különkezelt ir. Kecskeméti tanyák, é.n. Szabó Kálmán, 1936.24.p. 6. Tulajdonképpen a kertek között említették, éppen „elkerített" voltuknál fogva, a szérűs- és csűrös-kerteket, só't a káposztás kerteket is. Szabó István, 1969. 44-49.p. 7. Márkus István, 1943. 115.p.