Takács Imre szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1978-1980 (Budapest, 1981)

P. Erményi Magdolna: Magyarország főbb borvidékeinek története a Magyar Mezőgazdasági Múzeum kiállításaiban

Ezt a szépen ívelő termelést töri ketté az 1875-től fellépő és óriási pusztítást végző filoxéra, amely szőlővidékeinknek csaknem 50%-át teszi tönkre. Védekezni ellene - noha többféle eljárással kísérleteztek - alig lehetett. A szőlőműveléssel foglalkozó vidékeken, elsősorban Tokaj-hegyalján és a Balaton vidékén a lakosság elszegényedik, jelentős része kivándorlásra kényszerül. Sokan a filoxérával szemben immúnis homokterületekre költöznek, hogy megélhetésüket továbbra is a szőlőműveléssel biztosítsák. A filoxéra elleni küzdelemben a francia tapasztalatok hívják fel a figyelmet a homoki szőlők kialakítására, ami szinte magyar sajátossággá válik. Hazánk legnagyobb összefüggő homokterülete a DunaTisza köze. Szőlőkultúrája a középkorba nyúlik vissza és a török hódoltság után lendül fel újra, a futóhomok megkötése érdekében, de silány minőségű borainak alárendelt szerepe van az ország borgazdaságában. E terület teljes átalakulását a filoxéravész eredményezi, bár fejlődésénél az általános gazdasági tényezők szerepét sem lehet elvitatni. Ekkor alakul ki az a sajátos kis parceUákból álló kertkultúrás tanyarendszer, mely e tájnak még ma is jellegzetessége és ahol a szőlőt a gyümölccsel együtt telepítve termesztik. Jellegzetes eszköze a telepítés előtt használt, homokbuckákat elegyengető hegyhúzó és homokhordókocsi, valamint a szőlőnyitásnál használt hosszú, keskeny nyitókapa. 8. A kertkultúrás tanyákon használt kerekes prés. Lajosmizse, Tanyamúzeum A nyári gyomtalanításhoz a századforduló táján országszerte — így ezen a vidéken is - elterjedt a horolókapa. A szőlő feldolgozása a tanyában történik. A mustot taposással nyerik, bár a századfordulón e célra a kispénzű lakosság a fában szegény Alföldön saját