Takács Imre szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1978-1980 (Budapest, 1981)

Vajkai Zsófia: Malomtípusok és a molnár mesterség a XIX. századi Magyarországon. I.

5. Faragott kőpad eleje szárazmalomban. Kiskunfélegyháza, 1905. A felvételt készítette Madarassy László. EAF 7233 A járókerék kerületén fafogak helyezkednek el, ezek az orsóba kapcsolódnak, így hajtják a malomkövek tengelyét képező korongvasat, vagy más szerkezetet, aszerint, hogy lisztelő, kásatörő, vagy olajütő malomról van szó. A járókerék küllői közé, az oda erősített hámfához fogták a vonóállatokat, rendszereint lovat, ritkábban ökröt vagy szamarat. Erre a munkára csak szelid állat használható, mely nem ijed meg a szerkezet zörgésétől. Egy pár lóval legfeljebb csak 3 órát húzathattak, félidőben néhány perces pihenővel. Általában 1 véka gabona őrléséhez 1 óra kellett, de ha erős lovak húzták a malmot, 10 óra alatt 20 vékát tudtak megőrölni. A környékbeli gyerekek kedvenc szórakozása volt a lovakat hajtani, s mint Nagy Czirok L. feljegyezte, sokszor történt velük baleset, a küllők közé zuhanva halálra zúzták magukat. A járószinhez csatlakozott a malomház, melynek berendezése gabonaőrlés esetén megegyezett az egyéb meghajtású malmokéval. Mint említettük azonban, az állati erő igénybevétele legfeljebb szita beáUítását tette lehetővé, henger és tisztítóberendezésekét nem. A gabonaőrlésen kívül járókerekes szárazmalmot építettek „ . .. hántolásra (köleshántoló), gubótörésre (heregubótörő), olajütésre (magtörő), ken der törésre. Ennek megfelelően kőrendszerrel és kalapácsokkal működő szárazmalmok léteztek. Őrlésre, hánolásra forgókőrendszerrel működő, olajütésre, kendertörésre kalapácsos malmokat építettek. Gubótörésre mindkét típust alkalmazták."

62 62. Pongrácz P. 1967. 53.