Takács Imre szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1978-1980 (Budapest, 1981)

Vajkai Zsófia: Malomtípusok és a molnár mesterség a XIX. századi Magyarországon. I.

Ebből látható, hogy a XIX. század végére legtöbb szárazmalmot maga a molnár üzemeltette. A gazdag parasztok és az urak malmait mind szerződtetett, szakképzett munkaerő tartotta üzemben, és úgy látszik, kifizetődő volt a szárazmalom mellé szélmalmot is építeni. (Ennek okait ld. a Szélmalom c. fejezetben.) Alföldi mezővárosaink életében fontos szerepet játszottak a szárazmalmok. Egyenletes, szép lisztet adtak, mivel lassú meghajtással, hidegen őröltek. Az időjárástól teljesen függetlenül dolgozhattak, főként azok, ahol a molnárnak saját jószága volt a malom hajtására. „A malom tulajdonosok rendesen czifrábbnál-czifrább vak mustralovakat szoktak összevásárolni, s miután a lóra is húznak vámot, szaporítják a malom jövedelmét; a szegényebb molnár pedig csak úgy őrlethet, ha az őrlős a maga tulajdon lovait fogja a kerékbe."

47 A gazdák pedig igyekeztek a szárazmalomban való őrlést télen lebonyolítani, mert „nyáron se a gazda nem ért rá, sem a jószág. Télen meg aki 20 holdon felüli gazda volt, az a cselédeknek és a nyári idénymunkásoknak is őröltetett."

48 3. Szárazmalom. Kecskemét, 1906. A felvételt készítette Madarassy László. EAF 7644 Hátránya volt viszont a szárazmalomnak, hogy tisztító berendezések beszerelése lehetetlen volt, szitáké is csak korlátozottan - ugyanis az állati erőt nem lehetett olyan mértéktelenül kihasználni, mint a vizet és a szelet. Ezért tűntek el falvainkból leghamarabb a szárazmalmok. A malmok őrletőköre kialakulásának nagyon jó példáját hozza Borzsák E. Monorról, ahol vízi-, szél- és szárazmalom közt választhattak. „Monoron két szélmalomnak és két szárazmalomnak az emlékét találtam. Az egyik szárazmalomnak lélekszárító Al.D-r 1868. 590. 48. Hofer T. gyűjtése. Hajdúböszörmény 1954.