Takács Imre szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1978-1980 (Budapest, 1981)
Urbán László: A paraszti állattartás rendszerének felbomlása az első négy termelőszövetkezeti városban
A parasztgazdaságokban a jószággondozás minden munkafolyamata a kézimunkán alapult. Az etetést, itatást, takarmányelőkészítést,az istállók és ólak takarítását, valamint az állatok tisztántartását, a fejést, tejfeldolgozást mind kézi erővel végezték. Még az alkalmazott gépeket (szecskavágó, daráló stb.) is emberi munkával hajtották. A nagy élőmunkaráfordítás igen gondos jószágápolással párosult. 56 A rendszeresség, az egyedi elbánás nagyban hozzájárult, hogy a viszonylag alacsony szintű tárgyi feltételek ellenére is eredményes volt a paraszti állattenyésztés. A kollektivizálás végrehajtásával a jószágtartás munkaerőfeltételeiben alapvető változás következett be. Ezek egyrészt az állatállomány koncentrálódásából természetszerűleg adódtak, másrészt az átszervezés mikéntjéből fakadtak. A paraszti állattartásban az állomány a gazda házatáján volt elhelyezve, annak gondozásában a töredék munkaidő és a családtagok munkája is hasznosult. A közös állatállomány ezzel szemben a szövetkezeti majorokba került, amelyek a nagykiterjedésű határ különböző részein — esetenként a gondozók lakásától távol eső helyeken — voltak. így az állattenyésztőknek oda kellett járniuk, s ott főtevékenységként a családtagok közreműködése nélkül ellátniuk feladatukat. Ez önmagában is bizonyos mértékű — természetes — munkaerőállomány csökkenést jelentett. Ehhez járult még az önkéntesség és fokozatosság elvének érvényesülésére kevés gondot fordító, erőltetett gyorsütemű koüektivizálás káros hatásaként a tagságnak a közös termelés iránti passzivitásából adódó munkaerő kiesés. A termelőszövetkezeti várossá szervezés időszakában és az azt követő években a szövetkezetek állandó súlyos gondja volt a munkáskéz hiánya. Ez egyrészt abból adódott, hogy a családtagok közös munkába való bevonása — többszöri kampányszerű kísérlet ellenére — csak kis mértékben sikerült. Másrészt abból eredt, hogy — az alacsony, ráadásul bizonytalan jövedelemszint következtében - a tagság egy része is máshová járt el dolgozni (pl. állami gazdaságba). Ez utóbbi jelenséget az 195l-es tudósítások Mezőtúrra és Túrkevére mondják a legjellemzőbbnek. 57 A ténylegesen rendelkezésre áUó munkaerőt is túlnyomórészben lekötötték a nagy kézi munka igényű növények (rizs, gyapot stb.). Súlyosbította a helyzetet, hogy a termelőszövetkezeti tagok sok esetben nem a szükséghez igazodva dolgoztak. Az ötvenes évek elején - főleg 1951-ben - különböző fórumokon és a helyi sajtóban sokszor bírálták a túrkevei tsz-tagokat, mert azok ragaszkodtak a nyolcórás munkaidőhöz. A szövetkezeti gazdálkodás egészét sújtó munkaerőhiány éreztette hatását az állattenyésztésben is. Egy-egy dolgozóra nagyszámú jószág jutott. 1952 elején a túrkevei lap arról írt — még elismerően —, hogy a helybeli Vas Zoltán tsz egyik állatgondozónője egyedül 25 üszőt nevel, az év végén viszont már bírálta a Vörös Csillag tsz-t, mert egyik 56. A nagykunsági városok paraszti jószággondozására vonatkozólag - elsődlegesen túrkevei viszonylatban - tiagymásy Sándor több kéziratos munkája közöl részletes információkat. Ezek közül elsősorban az 1975-ben készült „Paraszti állattartás Túrkevén", az 1976-ban írott „Legeltető állattenyésztés Túrkevén" és az 1977-ben összeállított ,,Az állattartás megváltozása Túrkevén" című dolgozatokat kell kiemelni, amelyek a szolnoki Damjanich János Múzeum adattárában találhatók. Említést érdemel ebben a vonatkozásban az ugyancsak Uagymásy Sándor tollából a Jászkunság 1973/4. számában megjelent „Kunsági tájismeret" című tanulmány is. 57. MSZMP MB A. 39/2/205.
