Takács Imre szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1978-1980 (Budapest, 1981)
Für Lajos: A kertkultúrás tanyarendszer kezdetei (1790-1848)
A szőlőkbe véglegesen kiköltözködők, a szőlős tanyák sorát elindítók kisebbik hányada (közel 25%-a) került ki azok közül, akik — eredetileg házat és telket is bírván a városban — más-más oknál fogva jutottak szegénysorsra s kényszerültek megválni városi otthonuktól. A szőlős tanyákra verődök döntő nagy többségét, éppen 75%-át viszont a nincstelenek, még inkább a nincstelenségből felkapaszkodók, a néhány száz négyszögölön lábukat megvető legszegényebb néprétegek adták. Fontos hangsúlyoznunk azt is, hogy az ilyen fajta tanyások 40%-ának (a VI. kategóriába soroltaknak), akik sokszor az életükön át megkuporgatott pénzüket fektették egy-két holdas szőlőstanyákba, ez a tanya biztosította a felemelkedést, s jelentette első állomását annak a keserves útnak, amely a birtokos parasztság társadalmába vezethetett. A kiköltözködéseknek persze voltak ezektől eltérő, sajátos esetei is. A szőlős tanyák felszámolását célzó egyik összeírás alkalmával, 1810-ben például azt jegyezték fel a Széktó-alsóhegyen kintlakó Gálos Antalról, hogy leánykájával azért tartózkodik kint, „mivel fulladozó betegsége végett ki s bé nem járkálhat? 68 Az ugyanott lakó Lévai József, aki Czolner Mihály konvenciós kapása, azzal hárította el az állandó kint-tartózkodás vádját, hogy „az felesége télre bejön lakni Varga Mihályhoz". Dómján Ferenc a saját szőlőjében lakott, sem telke, sem háza nincs ugyan a városban, viszont ,Jiázat bérelvén a 3-ik Tizedben, kezdett már bé hurtzolkodni". Ezzel szemben Raj András, akinek háza is van a 6. tizedben, „ökrét, tehenét" mégis „esztendők által a szöllejében, a nyomás szélén tartja s maga is többnyire kint lakik". Egyedi eseteket jegyzett fel az összeíró a ballószögi „Új Szöllőkben" azaz az új homoki telepítésekben lakókról. Kiss György például úgy próbált kibújni a városba való visszaköltöztetés kényszere alól, hogy „a külső szöllőkben a gazdák által megfogadott csősznek" vallotta magát. Volt, akit az összeíró nem talált az otthonában, mint Körte Jánost is, aki feleségestül odavolt részibe dolgozni s „holmiját bé rakva" találta „Juhász Istvánnál". Ez utóbbi az árok szélén — írta róla - „idén épített állandó putrit, akarván állandóan kint lakni". Igaz, hogy ő maga is távol volt, de otthon lévő feleségének meghagyták: „addig is, míg férje haza érkezne, ide bent az Városon állandó lakhelyet béreljen, és hogy kinél bérlett, az eránt tudósítson". Orbány László szintén a ballószögi hegyen az árok szélén és az idén „rakott Ház falat oly végbül, hogy abban kint lakhasson, melly mivel még el nem készült, meghagytam a jelen lévő feleségének, hogy a Ház formára intézett épületnek még tsak egy lábnyira emelt közfalát elszedjék, és azt nem Ház, hanem tsak szőllőbeli Gunyhó formára építsék, mellyben egyedül szőllő munkálás alkalmatosságával tartózkodhassanak, ezért tíz napok alatt házat béreljenek" (ti. a városban). 69 Két évvel később, 1812-ben a város ismét elrendelte a kintlakók összeírását. A nagykőrösi és a szolnoki út között fekvő szőlőkben 13 családot találtak, közülük azonban — írták — többen indulnak már vissza a városba („haza fog mindenestől hordózkodni"). De akadtak köztük igen makacsok is, mint pl. „Furó Tóth Pál, aki már a Nemes Tanács 68. Telente viszont, írta az összeíró, testvérének a városban lévó' házába költözik vissza. Volt ugyan háza is, de azt eladta, viszont annak udvarából „egy darab fundust megtartott, azon akarván magának házat építeni". BKmL. Kecskemét váios. Közig. ir. VII. fasc. 3. No. 42. 1810. 69. Az összeírt kintlakók közül persze többen azt állították, hogy csak ó'szig tartózkodnak itt, s télre rendszerint a városba költözködnek. BKmL. Kecskemét város. Közig. ir. VII. fasc. 3. No. 42. 1810.
