Takács Imre szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1975-1977 (Budapest, 1978)

Mártha Zsuzsanna: A libamáj a magyar gazdaságtörténetben

viszont, hogy nem ritkán nagy volt a nagyüzemekben a tömeges tartásból eredő állategészségügyi károsodás és elhullás.

56 A Baromfiipar 1954. évi november-decemberi számában Váczy J.Antal részletesen foglalkozott a hazai vizibaromfitenyésztés helyzetével. Véleménye szerint a nemesített magyar lúd évi átlagos tojáshozama (10-12) annyira kevés, hogy ez önmagában véve is deficitessé tesz minden nagyüzemi lúdtenyésztő telepet. Szerinte vizsgálni kellene azt is, hogy van-e a hazai lúdnak öröklődő hajlama májának hizlalással való jelentékeny növelésére.

57 Első alkalommal 1960 augusztusában rendezték meg a keszthelyi Georgikon Napokat. Akkor ott a magyar lúdtenyésztés kedvezőtlen alakulásának ügyét is megtárgyalták, valamint ismertették a fejlődés feltételeiről az elképzeléseket. Legfontosabbnak mondották a háztáji lúdtartás megnyugtató rendezését. Szó esett arról is, hogy libamájtermeléssel a kivitelben egy dollár mindössze 18-20 Ft-tal szerezhető meg. Kívánatosnak tartották a libamájkutatások folytatását és a máj nagyság növelésére irányuló törekvések elősegítését a szerződéses rendszer és az árak útján. Ez annál is inkább szükségesnek látszott, mert a baromfiiparban az 1950-es évek végén mindössze 15 % körüli volt az első osztályú libamáj kitermelési aránya.

58 Libamájtermelésünk visszaesésében szerepet játszott azoknak az előnyöknek az elmaradása is, amelyek abból származtak, hogy a hagyományos kisüzemi lúdtenyésztést rendszerint a saját nevelésű törzsre alapították. A4—10 lúdból álló törzsállománynak ugyanis a tenyésztés szempontjából számos olyan előnye volt, amelyek a nagyüzemi törzstelepeken csak tetemes munkatöbblettel lettek volna behozhatok. Kisüzemben a kevés számú törzslúd könnyen áttekinthető, az egyes állatok tulajdonságai ott megfigyelhetők, és a selejtezés ennek alapján megfelelő módon végezhető el. A jól kiválasztott törzsludak után a kistenyésztők életerős utódokat nevelhettek fel, és ezek fejlődéséből, hízási eredményeiből, máj termeléséből következtethettek törzsludaik minőségére, hogy szükség szerint ismételten is selejtezhessenek.

5 9 Mindennek végrehajtása a nagyüzemekben érthető nehézségekbe ütközött. Még az 1960-as évek második felében is sok libát tömtek nálunk anélkül, hogy az egy lúdra jutó májtermelés számottevően növekedett volna. A kedvezőtlen eredmény egyik okának volt tekinthető, hogy a májtermelésre leginkább alkalmas fajtából nem tudtak elég libát tömésre beállítani. Alapvető további hiányosság volt, hogy nem tömték ki a ludakat eléggé, azokat már félkész állapotban értékesítették. Ebben az időben abból az egyébként valós összefüggésből kiindulva, hogy minél kihízottabb az állat, annál nagyobb súlyú a mája, a májprémiumot a liba élősúlya alapján fizették. A hizlalók pedig csak addig az ideig tömték a libát, amíg a májon kívüli zsírdepók nem telítődtek, és amikor a kedvezőtlenebbé lett takarmányértékesítéssel együttjáró májelzsírosodás már megkezdődött volna, abbahagyták a tömést. Az is előfordult, hogy a libahizlalók a tömésre kedvezményes állami áron kapott kukorica egy részét sertésekkel 56. A fentieket részletesebben tárgyalja: Lacza B. 1962. 11-13. 57. Váczy J. A.. Bí 1954. nov.-dec. 58. Szlamenicky I. 1961. 174-175. 59. Bögre J. 1969. 79-80.