Takács Imre szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1973-1974 (Budapest, 1975)

Gunst Péter: Kelet-Európa gazdasági-társadalmi fejlődésének néhány problémája (Különös tekintettel az agrárfejlődésre)

hajózható folyók körzeteitől eltekintve ez csak a vasútépítés idején történt meg, addig a kontinentális Kelet—Európa érintetlen maradt a nyugat—európai hatásoktól (a távolsági kereskedelem hatása e tekintetben elhanyagolható, nem formálta a helyi gazdasági—társadalmi szerkezetet) és fejlődése abban a lassú ütemben, s alig-alig bővülve zajlott, amely annyira jellemzi a faluközösségi rendszerre épülő társadalmakat az ókortól szinte a XX. századig. Egy valami részben módosította ezt a képet, amennyiben gyorsította a kontinentális Kelet—Európa fejlődését: Nyugat—Európa (illetve a Nyugat-Európát közvetítő skandináviai és közép—európai államok) katonai hatása. A technikai fejlődés, a nehézlovasság, de elsősorban a tűzfegyverek elterjedése a magyarokat és lengyeleket, a Baltikum népeit, majd pedig az orosz cárokat arra késztette, hogy lépést tartsanak a fejlődéssel, ha nem akartak alulmaradni a küzdelemben. Kezdetben elégséges volt a fegyverek megvásárlása, később azonban szükségessé vált (mert a hadseregek felduzzadása idején olcsóbb megoldásnak bizonyult) a hadiipar nyugat—európaihoz hasonló színvonalú kifejlesztése. A cári iparfejlesztő politikának már Nagy Péter előtt, de különösen Nagy Péter iparosítási törekvéseinek tulajdonképpen ez volt az igazi értelme. A vaskohók, a fegyver- és hajóépítő manufaktúrák gyorsütemű létrehozása Oroszországban csak állami eszközökkel volt lehetséges, s ez eleve behatárolta ennek az ipari fejlődésnek a kereteit. A gazdasági fejlettség színvonala még mindig nem indokolta korszerű manufaktúrák létrejöttét az élet más területein, s így arra nem is, vagy csak elvétre került sor. A manufaktúrákban nem bérmunkások dolgoztak, hanem kényszerített munkaerő, elsősorban rabszolgaként vásárolt jobbágyok, vagy ritkábban a földesurak saját jobbágyai. A felületes szemlélő tehát általában a manufaktúraipar fejlődését látja, (mégpedig a (Nyugat-európaihoz hasonló technikai keretek között), holott ez a manufaktúraipar egyoldalúan kifejlesztett volt, állami megrendelésekre épült, s csak a hadsereg igényeinek kielégítését szolgálta, munkásai pedig a jobbágyfelszabadításig jobbágyokból kerültek ki. A közszükségleti cikkeket termelő ipar Kelet—Európa nagy részén egészen a XIX. század harmadik negyedéig nem törte át a háziipari kereteket. Tekintsük át tehát most a XIX. század első felében Kelet—Európa gazdasági—társadalmi szerkezetének sajátosságait. Még egyszer ki kell hangsúlyoznunk a körzet kettősségét, azt, hogy Kelet—Európa két nagy szférára bomlik, a Lengyelországtól és a Baltikumtól Horvátországig terjedő nyugati felére, amelyet Nyugat-Európa erős gazdasági, politikai és kulturális hatásai befolyásoltak, ahol a XV-XVI. századtól a földesúri majorsági árutermelés egyfajta új rendje alakult -ki, ahol a nyugat—európai telepes parasztok, és részben városi polgárok nagy száma is befolyásolta a fejlődést, — valamint a kontinentális Kelet—Európára, Oroszországra és a Balkánra, amelyet tulajdonképpen csak ezekben az évtizedekben ért el a nyugat—európai gazdaság hatása, s amely ennek következtében csak most kezdett bekapcsolódni a világkereskedelembe, ahol a faluközösség rendszere érintetlenül maradt fenn, a városok szerepe elenyésző, s zömmel csak primitív háziipar praktizált, ahol tehát az ipar lassú fejlődése következtében az áru-pénzviszonyok még rendkívül kezdetleges színvonalon álltak, s ahol természetesen mindezek hatására fennmaradt a despotikus kormányzati rendszer. A cárok politikája erősen figyelembe is vette azokat a hallatlan különbségeket, amelyek a birodalom nyugati tartományai (Lengyelország, a balti kormányzóságok) és belső Oroszország között