Takács Imre szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1973-1974 (Budapest, 1975)

Gunst Péter: Kelet-Európa gazdasági-társadalmi fejlődésének néhány problémája (Különös tekintettel az agrárfejlődésre)

Az első, és hosszú ideig a legtartósabb gazdasági kapcsolat tehát a nemesfémek bányászata, és az állattenyésztés terén alakult ki a két, egymással addig csak lazán érintkező struktúra között. A következő évszázadtól kezdve ehhez egy harmadik is járult: a gabona (s részben a fa). A növekvő városi körzetek jelentős mennyiségű árugabonát is igényeltek. Ennek a gabonának az előállítása azonban csak ott volt érdemes, ahol az elszállítás is megoldódott. A XV. századtól kezdve ez elsősorban azokban a körzetekben következett be, amelyek megfelelő víziutakkal rendelkeztek. Nem véletlen, hogy a gabonaexport Kelet—Európából a vasút megjelenéséig kizárólag Kelet—Németország, Lengyelország egyes körzeteiről, a Baltikumból, Észak—Európából pedig Dániából és Svédország déli részéről történt, ezeket a körzeteket érintette Nyugat—Európa gabonaigénye, hiszen máshonnan a gabona elszállítása technikailag nem volt megoldható. Igaz, Magyarország egyes részein is megnőtt a gabonatermelés, de ez az alsó—ausztriai városok és Bécs közvetlen körzeteit, a nyugati határkörzeteket leszámítva kizárólag a katonaság időszakosan jelentkező igényeinek kielégítését szolgálta. A később olyan jelentős gabonatermelő körzetekben, mint pl. Románia, csupán a XIX. század második harmadában nőtt meg a termelés, amikor az út- és vasúthálózat kiépülésével megnyílt a lehetőség a gabona kikötőkbe szállítására. Oroszország és Ukrajna belső körzeteiből is csupán a vasútvonalak lefektetésétől indult meg a jelentősebb gabonakivitel. Akármekkora területet is érintett Kelet-Európában, de Nyugat—Európának ez a gazdaság hatása nem maradhatott következmények nélkül a gazdasági-, társadalmi szerkezetre sem. A fő vonzerő a kivitt termékek fejében Kelet—Európába áramló pénz, ill. az azon vásárolható fogyasztási cikkek voltak. Az uralkodó osztályt igényei mindenütt rászorították arra, hogy fokozza pénzbevételeit, különösen a XVI. században Nyugat—Európában beköszöntött infláció következtében, ami az árak gyors emelkedésével jár. A nemesség fokozódó pénzigényét csak jövedelme növelésével fedezhette. A parasztság pénzszolgáltatásait nem lehetett lényegesen növelni, mert a kelet-európai gazdaság színvonala erre nem adott lehetőséget. A gazdaság nem agrár szektorainak fejletlensége annyira leszűkítette az áru-pénzviszonyok érvényesülését, hogy a parasztoktól nem lehetett több pénz követelni. A nemesség ezért arra kényszerült, hogy maga is bekapcsolódjék a termelésbe. Megtette ezt már korábban is, a szarvasmarha exportnál, hiszen az exportált szarvasmarha túlnyomó részét földesúri legelőkön tartották, s sokhelyütt maguk a földesurak kereskedtek velük, vagy legalábbis jogaikat annyiban érvényesítették, hogy bérleti díj, adók és vámok formájában sápot húztak e kereskedelemből. A gabonatermelésnél (vagy a fakitermelésnél) azonban más megoldást kellett keresni, hiszen ez — az extenzív állattartáshoz viszonyítva — rendkívül munkaigényes munkafolyamatok sorozata volt, a szántástól ill. kitermeléstől egészen a learatott termény elszállításáig. Nem volt erre más mód, mint a földesúri önkezelésű gazdaságok megnövelése, és a megnövelt területen ? jobbágyok robotjának felhasználásával a termelés jelentős kiszélesítése. Mindez a jobbágyok robotjával, vagyis ingyenmunkával történt. Igy jött létre mindenütt, ahol a Nyugat-Európa teremtette mezőgazdasági konjunktúra éreztette hatását, a robotoltató földesúri majorsági rendszer, amely a jobbágyok ingyen szolgáltatásaira épült. A majorságok földjeit nemcsak a jobbágyok munkájával, de többnyire azok munkaeszközeivel műveltették meg, és azok munkájával szállították el az árut a piacokra.