Takács Imre szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1973-1974 (Budapest, 1975)

Gunst Péter: Kelet-Európa gazdasági-társadalmi fejlődésének néhány problémája (Különös tekintettel az agrárfejlődésre)

városfejlődés tartaléka-e a mezőváros, vagy ellenkezőleg, elveszi a teret az igazi városok fejlődése elől), amely nem látszik tekintetbe venni ezt, hogy a mezővárosi települések a mezőgazdasági árutermelés növekedésének köszönhetik létrejöttüket, s bennük az iparnak alárendelt szerepe volt csupán. Itt kell megemlíteni azt is, hogy ez a mezőgazdasági árutermelés — éppen a városok gyengesége vagy hiánya következtében — Kelet—Európában mindenütt távolsági piacokra történt, még akkor is, ha a termék az ország határain belül került piacra. Magyarországon, Lengyelországban ez igen jól megmutatkozik, pl. nálunk éppen ezért lesz a fő termék a szarvasmarha és a bor az ország határain belül is. A mezőváros ennek a jelenségnek a következménye, az általa létrehívott települési forma. (S éppen ez is az a pont, ahol a cseh fejlődés eltér a keleteurópaitól. Csehországban a városok sűrű hálózata megteremtette a helyi piacot, ott nem volt szükség erre a távolsági kereskedelemre ahhoz, hogy a mezőgazdasági árutermelés fejlődhessen.) Ez a három várostípus volt a jellemző szerte Kelet—Európában egészen a XIX. század közepéig. Nyugat—európai értelemben egyik sem város, s egyikben sem olyan városi polgárok laktak, akik a feudális társadalom külön rendjét alkották volna. Lakóik túlnyomó része a mezőgazdaságból élt, s várossá elsősorban jogi helyzetük egyik-másik vonása, valamint az tette őket, hogy a település lakosságának sűrűsége a nyugateurópai szemlélődőben a város benyomását keltette (bár e városok külső képe mindig a falu jellemzőit mutatta az ő számukra is). Az ipar ugyan ezekben a településekben is megjelent, de Kelet—Európa túlnyomó részén nem szerveződött céhes keretekbe. Igaz, voltak nyugateurópai értelemben vett városok is, de a városfejlődés fő típusát (egyes körzeteket leszámítva) nem ezek jelentették. Azokra a városokra gondolunk, amelyeknek lakosságát elsősorban a Nyugatról bevándorló, főleg német eredetű bányászok alkották, vagy kereskedők. Az általuk létrehozott városok településrendje, települési szerkezete, gazdasági és társadalmi szerkezete, valamint külső képe megfelelt a korabeli nyugateurópai városokénak, s ezek lakói általában rendelkeztek azzal a társadalmi státussal is a keleteurópai országok társadalmán belül, amelyekkel a korabeli Nyugat—Európában. De ezek a városok nem a helyi fejlődésből sarjadtak ki, legfeljebb abból a helyi igényből, hogy a feltárt érceket (nemesfémeket, rezet) kiaknázzák. S mert ez országokban a bányászat fejletlen volt, az uralkodók általában rákényszerültek arra, hogy Nyugatról importálják a bányászokat. Ezek a városok éppen ezért sokáig nem épültek be a helyi társadalmi—gazdasági szerkezetbe, s ennek következtében etnikaüag is hosszú ideig idegenek maradtak, hasonlóan a távolsági kereskedelem nagy centrumaihoz, s később, amikpr beépültek abba, reagrarizálódás figyelhető meg bennük, fejlődésük megrekedt, s tovább már nem tartott lépést a nyugat—európai városokéval. Ugyanez jellemzi tulajdonképpen az iparosodás nyomán megindult városfejlődést a XIX. században. Most már ugyan a gazdasági fejlődés helyi komponensei igényelték a modern gazdasági—társadalmi értelemben vett városok kialakulását, de ezek etnikaüag sokáig idegenek maradtak, hiszen az első időben még a munkások jelentős részét is külföldről hozták be. A munkásoknak csak második vagy harmadik generációja olvadt be nemzetiségileg e körzetek etnikumába. Igazán érdekes nyomonkövetni, hogy a gazdasági fejlődés egyes szakaszai eltolódásának következtében hogyan jelennek meg Magyarországon és Lengyelországban a német (sváb, osztrák, morva, vagy cseh) munkások, mérnökök és egyéb szakemberek, Ukrajnában a lengyelek, Romániában a magyarok,