Takács Imre szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1973-1974 (Budapest, 1975)

Gunst Péter: Kelet-Európa gazdasági-társadalmi fejlődésének néhány problémája (Különös tekintettel az agrárfejlődésre)

Oroszországban az ukránok, más-más szakaszban, időben egy-két évtizeddel egymástól eltolódva. S ehhez hasonlóan veszik át az egyes nyelvek a különféle szakmai kifejezéseket más nyelvekből, így jelenik meg a német eredetű szakszókincs a magyar vagy a lengyel nyelvben, a magyar eredetű a románban, vagy a horvátban, a lengyel az oroszban, stb. Mindebből következik, hogy a XX. századi Kelet—Európa városai többrétegűek, s városi lakosságon korántsem érthetjük ugyanazt, mint Nyugat—Európában. A statisztikában is városnak minősített lakosság igen jelentékeny része még a XX. században sem szakadt el a mezőgazdaságtól. Jellemző, hogy pl. Magyarországon a két vüágháború közötti évtizedekben a 20—40-60 000 lakosságú nagy alföldi „városok" népességének túlnyomó része a mezőgazdaságból élt. Ilyen értelemben igen szoros az összefüggés a városkép és a lakosság szociális összetétele között. Ezekben a városokban a város központjától eltekintve, amelyik általában a XIX. sz. második felében épült ki, alig találni emeletes házakat, földműves parasztházak alkotják az utcákat még ma is, a közművesítés (vízvezeték, csatornahálózat), az aszfaltozott út stb. (a városközponttól eltekintve) ugyancsak éppúgy hiányzik, mint a falvakban. Nem elhanyagolható különbség ez, ha Nyugat—Európára gondolunk. De nemcsak a város és társadalmi—gazdasági szerkezete volt más, hanem a falué is. Nagyon röviden elég csak arra hivatkozni, hogy Kelet—Európa hatalmas területein a parasztok tulajdonképpen a jobbágyfelszabadításig többé-kevésbé rabszolgák maradtak. Oroszországban, vagy a Balkánon, különösen Romániában, Lengyelország keleti területein a parasztok egészen a jobbágyfelszabadítás időszakáig még a nyugat—európai jobbágyi státust sem érték el, hanem a földtől függetlenül adható-vehető rabszolgák maradtak. A faluközösség, a ráépülő ázsiai despotikus uralmi rendszer és a faluközösség tagjainak rabszolgaléte között szoros és logikus összefüggés van. Csak Kelet—Európának azokon a területein, ahol a nyugati egyház terjesztette el a kereszténységet, módosult ez a helyzet. De ez csak a térség kisebbik nyugati felén, a Baltikumban, Lengyelországban, Magyarországban, Horvátországban és Szlovéniában történt így. Mindenütt másutt a parasztok a faluközösség tagjai, s az uralkodó (illetve a nagybirtokosok: bojárok, stb.) tulajdonát képezték. A magyar „jobbágy" szó tulajdonképpen megtévesztő, mert elmossa azokat a társadalmi—jogi különbségeket, amelyek a nyugat—európai és a kelet—európai parasztok között mutatkoztak. Igaz, a kereszténység hatására pl. Oroszországban is mérséklődött némileg a rabszolgaság rendszere, de a parasztok sohasem váltak nyugat—európai értelemben vett jobbágyokká. A faluközösségek tagjai kölcsönös felelősséggel tartoztak egymás iránt, s ez a primitív jogviszony egészen a 20. század első évtizedéig fennmaradt pl. Oroszországban. A parasztok teljesen függetlenül társadalmi helyzetük elnevezésétől, a lényeget Ületően azonos sorsban részesültek. Az orosz parasztok tömegei pl. rabszolgák (holop) voltak, s a barmokkal egy sorban kerültek említésre a forrásokban. A rabszolga egy másik formáját is ismerik a források (cseljagy), s megkülönböztetik a szabad paraszttól (szmerd). De hogy mennyire nincs lényegbeli különbség e rétegek között, arra az utal, hogy vérdíjuk, amit esetleges megölésük esetén fizetni kellett értük, azonos volt. Amikor pedig a különféle paraszti rétegek egységesülésének folyamata erősebben jelentkezett, ez gyakorlatilag a rabszolgai lét szintjén következett be. Ez az, ami Kelet—Európa túlnyomó részét elkülöníti az előbb említett nyugati sávtól, Lengyelországtól, Magyarországtól, Horvátországtól, ahol ez az egységesülés a jobbágyság