Balassa Iván szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1969-1970 (Budapest, 1970)

Selmeczi Kovács Attila: A napraforgó meghonosodása és elterjedése Európában

a spanyol közvetítésre utaló Lusitanus Gigante név is.

57 Már az első leírások a napraforgónak igen változatos elnevezéseit sorolták fel.

58 Spanyolországból a napraforgó útja elsőként Olaszországba és Franciaországba vezetett. Valószínűnek látszik, hogy egy időben ismerkedtek meg a két országban a napraforgóval még a XVI. sz. első felében.

59 Hamarosan olyan népszerűségre tett szert, hogy egy olasz udvari orvos Durante, Gastore 1585-ben már azt írta róla, hogy „immár majdnem minden kertben általános". E növény olaszországi elterjedtségét igazolja az a gazdag és változatos névanyag, amelyet szintén közöl a szerző.

60 Amennyire megállapítható, Cortuso olasz botanikus volt az első, aki szélesebb ismeretekkel rendelkezett erről a növényről, és terjesztéséhez nagyban hozzájárult honfitársával MatthiolivsX együtt, akinek botanikai munkáit a XVI. században nagy számmal és több nyelven kiadták.

61 A kortárs Heuzé, G. véleménye szerint a napraforgó Franciaországba közvetlenül a spanyoloktól került át kb. az Itáliában való fellépésének idején.

62 A napraforgó első franciaországi leírása 1586-ban a Lyonban megjelenő botanikai munkában olvasható Delachamps-tó\, aki szerint „az összes arany virággal díszített növényt nagyságával és szépségével felülmúlja ez a növény". Majd részletesen lefesti a Lugduniban (Lyon) Rouillij kertjében saját maga által is látott 12 láb magas, fölfelé hajló egyvirágú példányt. De megemlékezik egy kisebb, ágastörzsű, többvirágú formáról is.

63 A napraforgó további térhódítása a XVI. sz. közepén Észak- és Nyugat-Európa felé gyors ütemben haladt, amit elsősorban a jeles botanikusok és orvosok érdeklődése segített elő, akik igyekeztek megszerezni orvosbotanikai kertjeikbe minden új növényt. Ennek következtében a XVI. sz. végére Belgium, Flandria, Németalföld, Svájc, Németország, Anglia több kertjében virágzott a napraforgó.

64

Dodonaeus a napraforgó ismeretét Németalföldön már a XVI. sz. közepén igazolta.

6

"' Állítását néhány év múlva Lobelius, Matthias támasztotta alá, aki a napraforgót 1576-ban megjelent botanikai munkájában mindenekelőtt Belgiumban találta legszélesebben elterjedtnek.

66 Ugyanakkor Flandriában is több botanikus termeszthette már ebben az időben, ahol Lobelius maga is élete nagyobb részét töltötte és botanikus kertet tartott fent.

67 A Heidelbergben élő Tabernaemontanus is megemlíti a napraforgó németalföldi előfordulását, elnevezéseit is közölve.

68

' A baseli botanikai és anatómiai akadémia egyik professzorának, Kaspar Bauhin57. Delachamps, Jaques: História generalis plantarum. Lugduni, 1580. 874. p. 58. Dodonaeus, Rembertus: i. m. 204. p. 59. Zimmermann, H. — G.: i. m. 11. p. 60. Durante, Castore: Herbario nuovo, con figure, che rappresentano le vive piante, che nascono in tutta Europa, e nell' Indie orientali e occidentali. Koma, 1585. 766. p. 61. Camerarius, Achimus: De plantis epitome utilissima Petri Andreáé Matthioli. Frankfurt, 1586. 889. p. — Rosenberg, Benno: i. m. 3. p. 62. Heuzé, G.: Les Plantes Oléagineuses. Paris, é. n. Közli: Rosenberg, Benno: i. m. 3. p. 63. Delachamps, Jacques: i. m. 874. p. 64. Zimmermann, H. —G.: i. m. 11. p. — Kurnik Ernő: i. m. 264. p. — Rudorf, W.: Die Sonnenblume. In: Handbuch der Pflanzenzüchtung. Szerk.: Koppért — Rudorf

. Berlin—Hamburg, 1961. 89-114. p. 65. Dodonaeus, Rembertus: i. m. — Dodonaeus, Rembertus: Stirpium Históriáé pemptades sex. Antverpiae, 1583. 263. p. 66. Flos solis peruvianus multis hodie Belgii hortis in delitii est. Lobelius, Matthias: Plantarum seu stirpium História. Antverpiae, 1576. 322. p. 67. Pritzel, G. A.: Thesaurus Literaturae Botanicae. Lipsiae, 1872. 194. p. 68. Sonnebioemen van Peru. Tabernaemontanus, J. Th.: Neuw Kreuterbuch. Frankofurti a/M. 1588. 439. p.