Balassa Iván szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1969-1970 (Budapest, 1970)

Barbarits Lajos: Népművelő és tudományos munka az agrármúzeum feladatkörében

tartozó jelenség. Az agrármuzeológus a funkció oldaláról szemléli és értékeli a tárgyat, keresi annak összefüggéseit a termelési folyamattal. Az etnográfusnak fő tudományterülete a népi kultúra, a másiké a termeléstechnika. Az egyiknek tematikája felöleli az egész népi életmódot, a másiké csak annak kis részét: a mezőgazdasági termelést. Az etnográfus az idő keresztmetszetében gondolkodik, történeti állapotot rögzít. Az agrármuzeológus számára nincs időhatár, a történettel való kapcsolatát a termelési viszonyok állandó változása, a termelőerők szakadatlan fejlődése teszi folyamatossá. Az agrármuzeológus számára tudományos vizsgálódás tárgya a ma készült kapa, kasza éppen úgy, mint a múlt század faboronája vagy az őskori lovas kengyelvasa. Felmerülhet az ellenvetés, hogy ha az agrármuzeológia számára szükségesek a néprajz egyes tárgyi- és adat-elemei, nem lenne-e egyszerűbb, ha az agrármuzeológus nem kutatná, hanem alkalmazná a maga múzeumépítő és tudományos munkájában is a néprajz mezőgazdasági jellegű eredményeit? A válasz keresésénél mérlegelni kell, hogy az agrármuzeológus, az agrártörténész érdeklődése speciális, kutatómunkájuknak más a kiindulópontja és más a célkitűzése. Az adatnak, tárgynak más a jelentősége, más a mondanivalója a muzeológia két ágában, más a szerepe a kiállításban és más értelemben esik latba a szaktudományban. Az agrármuzeológus megoldásként az együttműködésnek kölcsönös eredményeket biztosító formáit keresi. Meglehet, hogy a tudomány-kapcsolatokról elmondottakkal járó tudományközi szervezési feladatok néhol új és szokatlan formában jelentkeznek, s az is bizonyos, hogy vannak tudományszakok, amelyek között nem könnyű a kooperációt kimunkálni. A megoldás a különböző tudomány-helyekről racionálisan egy célra összpontosított erők hatásfokának megtöbbszöröződését fogja jelenteni. A történettiidomány speciális ágazata az agrártörténet, ennek kutatása alapvetően agrármúzeumi feladatkörbe sorolható. Az agrármuzeológiának szakismeretterjesztő vagy szélesebb körű népművelő feladatai és tudományművelő elkötelezettsége között szükségszerű a reciprocitás. A feladatkörök egymásba forduló fogaskerekekként működnek, kölcsönhatásuk különböző tudományterületek tartalmi és módszertani bekapcsolásával hatványozza az agrártörténet kutatási eredményeit. A magyar agrártörténetírásnak legújabbkori felmérése

7 szerint ,,a gazdaságtörténet, a néprajz, a régészet, az agrártudomány, a gazdaságföldrajz és a történeti statisztika eredményeinek, de főleg módszereinek összeötvöződéséből újfajta agrártörténeti kutatási irányzat.. . egyfajta komplex vizsgálódási módszer" van kialakulóban, és ez a folyamat nemcsak Magyarországon, hanem világszerte megfigyelhető. A fejlődésnek ez az iránya érvényesült a Magyar Mezőgazdasági Múzeum 1962-ben alakult agrártörténeti osztályának munkájában. Az eredmények máris arra mutatnak, hogy a sokoldalú tudományterületi komplexicitás agrármúzeumi keretek között megvalósítható, és alkalmas arra, hogy a korábbiaknál dimenzionáltabb célkitűzéssel művelje a magyar agrártörténet kutatásának még nagyon sok feltárással és sok szintézissel adós területét. Széles körű tudományközi együttműködéssel szervezi agrártörténetírását a Német Demokratikus Köztársaság, ahol az utóbbi években szinte monopol tendenciákkal fordul a figyelem a mezőgazdasági üzemtörténet mai témái felé. (Hazánkban az Agrártörténeti Szemle ad teret mostanában ilyen irányú kutatómunka eredményeinek.) Egy erről szóló értekezés rámutat a mezőgazdasági üzemtörténeti feldolgozá7. Gunst Péter: Az agrártörténetírás Magyarországon 1945 után. A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei, 1965 — 66. 38. p. 22 Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 337