Balassa Iván szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1969-1970 (Budapest, 1970)
Für Lajos: Az állattenyésztés szerkezeti átalakulása a századfordulón
Év Mén Kanca Herélt Csikó 1883* 100 680 780 539 602 811 342 047 1911 9 347 919 671 i 655 030 417 372 * A mének között a méncsikók is. 10. táblázat szerepet, hanem — a katonai célokon kívül —a jobbágyfelszabadítás és a gabonatermelés szélesedésével együtt járó szállítási-fuvarozási és nyomtatási feladatok megnövekedése. Ezt látszik igazolni egyfelől, hogy számuk épp a gabonakonjunktúra évtizedeiben emelkedett, másfelől az a körülmény is, hogy a legtöbb lovat a legnagyobb gabonatermelő alföldi övezetekben tartották, ahol a tanyás gazdálkodás is (nagy távolságok) szinte nélkülözhetetlenné tette a lófogatokat. Az 1880-as években a Tisza—Maros szögében ezer lakosra 218, a Duna—Tisza közén 164, másutt pedig mindössze 90—-120 ló jutott csak. A lovak nagy többsége (pontosan 88,6%-a) a 100 kh-on aluli kisüzemek tulajdonában volt, de ezen belül is a 20 hold alatti gazdaságok tartották a legtöbb lovat (56,7%). A méneseket nem számítva, a lovak döntő többségét igázásra használták, tenyésztésük célja elsősorban ez volt. Erre utal az állomány nemek szerinti megoszlása is 36 (10. táblázat). Feltétlenül a továbbtenyésztési célok másodlagosságát bizonyítja, hogy az állománynak közel 1/3-át a herélt lovak tették ki. A lovakat hideg- és melegvérű csoportokba szokták sorolni, kifejezve ezzel a fajtajelleg mellett a lovak gazdasági rendeltetését is. Lóállományunk döntő többsége a parasztgazdaságok kötelékében levő hideg- és melegvérű fajták csoportjába tartozott. Kisebbik töredékét — bár az előbbinél jóval értékesebb nemesvérű állományt —- az állami és magán ménesekben tenyésztették. Jóllehet a vérkeveredés a kisüzemi állománynál volt a legnagyobb, mégis a parasztság tulajdonában levő lovaknak számos tájfajtáját különböztette meg az egykorú szakirodalom. Az Alföld és Erdély legkedveltebb fajtája az ún. javított magyar, az erdélyi, békási és a székely ló volt, a Dunántúlon inkább a nehéz testű és lassúbb mozgású muraközi, s eredete szerint ugyan vele megegyező, de mégis sajátos fajtává fejlődött pinkafői lovat tenyésztették. Az Északi- és Északkeleti-Kárpátok vidékének lova az apróbb termetű hucul és podoliai fajta volt. 37 A legősibb és egyben a leghíresebb állami ménesünk a mezőhegyesi volt, utána az alapítás sorrendjében a bábolnai, kisbéri és fogarasi ménesek következtek. Mellettük korszakunkban két kisebb ménes létesült még, az egyik Kolozson, a másik a gödöllői koronauradalomban. A négy ménesbirtok ménesbeli állománya 1895-ben 6800 darabot számlált. A főúri fényűzés és a szaporodó számú lóversenyek által magasba hajtott lóárak, a luxus és a nyerészkedés épp a múlt század második felében számos magánménest hívott életre, a századfordulón már összesen 423 működött az országban. Lóállományuk 36 788 db volt, zömükben az angol vérű fajta uralkodott (fél- és telivér). A lóállomány darabszáma után ítélve e magánménesek jelentős hányada a székesfehérvári, nagyatádi, ill. a nagykőrösi és békéscsabai, 36. Magyarország gazdasági statisztikája (Keleti Károly etc.). 1887. 115 — 116. p.; A magyar korona... a 3. jegyzetben i. m. V. köt. 37. Kovácsy Béla — Monostori Károly : A ló és tenyésztése. Kassa, 1905, 382 — 388. p. — Bankó Béla: A hucul ló és tenyésztése Turjaremetén. Kolozsvár, 1942, 81 -82. p. — Gaál László: a 14. jegyzetben i. m. 450 — 453. p.
