Balassa Iván szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1969-1970 (Budapest, 1970)
Für Lajos: Az állattenyésztés szerkezeti átalakulása a századfordulón
körzetében helyezkedett el. A magánménesek „termelőképességét" a korszak szakírója évente több, mint 0500 db-ra, évi lófeleslegét pedig — bizonyos kalkulatív számítások után — mintegy 75 000 db-ra becsülte. 38 A ménesbeli lótenyésztés valóban jelentős hasznot, nemegyszer mesés összegeket hozott a tenyésztőknek. Ahogy a ménesek száma gyarapodott, vele arányosan emelkedett a lóexport: az 1860-as években még csak mintegy 4000, egy évtizeddel később már közel 20 000, 1895-ben 41 000, s 1911-ben pedig több, mint 62 000 fölött járt az országból kivitt lovak száma. A juhtenyésztés második nagy s egyben utolsó virágkora az 1848 utáni évtizedekre esett. A fellendülés csúcspontját az 1870-es évek elején érte el, amikor a legmagasabbra szökött a gyapjú ára. Amilyen hirtelen tört a magasba, csaknem olyan sebesen indult hanyatlásnak is. Számuk 14,3 millióról az 1880-as években 10,5, a 90-es évek derekán pedig 7,5 millióra csökkent, s közvetlenül a háború kitörése előtt már csak 6,5 millió körül mozgott. A hanyatlás okait a vonatkozó szak- és történeti irodalom több oldalról megvilágította már. Végső fokon két alapvető körülmény idézte azt elő : egyfelől a tengerentúli gyapjúverseny Európa-szerte leverte a gyapjúárakat (bécsi mázsája az 1870-es években még 150, a század végén pedig 100 Ft körül mozgott), másfelől a szántóföldi gazdálkodás extenzív, majd lassan intenzív irányú tejeszkedése révén évről évre csökkent a legelők és az ugar területe, létalapjuktól fosztva meg az extenzív tartásmódot kedvelő legelésző juhnyájakat. Ugyanakkor az intenzív tartásmód a piaci viszonyok alakulása miatt nem lett volna kifizetődő. Az Alföld nagy részén a sokasodó gabonatáblák, Nyugat-Magyarországon az intenzív szarvasmarhatenyésztés szorította háttérbe a juhászatokat. A hanyatlás folyamatát azonban számottevő minőségi változás kísérte. A régi fajtákat a Királyhágó vonaláig fokozatosan a finomgyapjas nyugati merinó, főként elektorál-negretti fajták váltották fel, s a századforduló körül már hódított az angol eredetű húsjuh is. A statisztika adatai erről is vallanak 39 (11. táblázat). A juhtenyésztés hanyatlása, minthogy kevéske legelőjük nekik fogyott el hamarább, a parasztgazdaságokban indult meg előbb, s csak jóval később az uradalmakban. Nem kismértékben éppen ez a körülmény nyújt magyarázatot a rendkívül gyorsnak tűnő fajtacserélődésre is. A nagyüzemekben ugyanis már az 1830-as években megkezdődött a merinó juh tenyésztése, a felszabadult jobbágyok birkája azonban, amíg tartották, továbbra is a racka és cigája maradt. Ezt a hullámzást tükrözi táblázatunk is, hiszen a hanyatlás első szakaszában a racka- és a cigájajuhok száma a korábbinak 1/3-ára esett, miközben a merinófajtáké több mint 1,7 millióval szaporodott. 38. Mauravich Fábián: Koronauradalom és ménesbirtok. Magyarország földművelése. Bp. 1896. 813 — 822. p. — Podmaniczky Gyula: Magyarország állami és magánménesei lótenyésztésénekkézikönyve. Bp. 1903. 340-344. p. 39. Az 5. jegyzetben i. h. 12. t. 1890, 76. cs. 37941 sz. — Rodiczky Jenő: A juhtenyésztés múlt és jelen irányzata. Bp. 1904 — MSK 41. k. 32 — 33. p. — Hankó Béla: A magyar juh eredete, múltja és jelene. Debrecen, 1940. — Gaál László: a 14. jegyzetben i. m. 414 — 422. p. Év Merinó Racka és cigája Angol vagy egyéb búsj uh 1870 1890 1911 4 503 419 6 275 732 2 459 451 9 783 711 4 319 099 4 568 591 669 767
