Balassa Iván szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1969-1970 (Budapest, 1970)
Für Lajos: Az állattenyésztés szerkezeti átalakulása a századfordulón
megyéken át Krassó-Szörényig az alsó vagy belső félkörívben tenyésztették az ország ló- és sertésállományának a zömét, e fajok sűrűségi foka itt volt a legnagyobb. Szinte szabályos és majdnem azonos, itt-ott talán öblösebb szélességű sávon követte e belső félkörívet a juhtenyésztés zónája. A juhállomány zöme a dunántúli, felvidéki és erdélyi, ún. középhegység (Bakony, Vértes, Pilis, Börzsöny stb.) természetes vonulatát népesítette be, a felvidéki és erdélyi részeket a Hortobágy pusztasága és a nyírségi tájak kapcsolták egymáshoz. A juhtenyésztés övezete tehát ott helyezkedett el, ahol a szántó viszonylag kevesebb, ill. a talaj gyengébb volt, külterjesebb a gazdálkodás, több, de silányabb füvű a gyeplegelő és viszonylag sok a közép- és nagybirtok. Végül egy-egy beljebb eső folttól (mint pl. Tolna, Baranya) eltekintve, a külső övezetekben — Zalától Brassóig bezárólag — volt a legnagyobb sűrűségi fokú a szarvasmarhaállomány. 7 A nagyobb félkörív nyugati felében kitűnő piacok és fejlett vetésforgórendszerek, bőséges takarmánytermelés, keleti felében pedig a természetes kaszálók túlsúlya vetette meg alapjait a szarvasmarhatenyésztésnek. A takarmánybázisban mutatkozó lényeges eltérés azonban felfedi c félkörív nyugati és keleti térfelén tenyésztett állomány között meglevő minőségi különbséget is, ami — mint majd látni fogjuk —- a tartásmódban éppúgy, mint az állomány fajtajellegében egyaránt megmutatkozott. Az állomány üzemkategóriánkénti megoszlásának elemzésével kell lezárnunk az állattenyésztés szerkezeti vizsgálatát. Nem a kis- és nagyüzem között tényleges és eszmei síkon oly sokáig vívott küzdelem eldöntése szempontjából, csupán a történeti tények rögzítése érdekében kell kitérni e sokat vitatott kérdésekre. Mindenekelőtt a számokat kell megszólaltatnunk^ (4. táblázat). Táblázatunk szerint a legtöbb állat — kivéve a juhokat — az 5—20 holdas kisparaszti üzemkategóriára esett, legkevesebb jutott az ún. 1 holdon aluli „gazdaságokra" és a középüzemekre. A fejlődés vonalát tekintve az 1—20 hold közötti üzemcsoportból minden egyes állatfajnál gyarapodás, a 20—-100, ill. 100 —1000 hold közötti kategóriákban már vegyesen: emelkedés és csökkenés, ellenben az 1000 holdon felüli nagyüzemeknél korszakunkban kifejezett hanyatlás figyelhető meg. Százalékos részesedésük az állatállományból valamennyi állatfajnál 1—-2, sertéseknél és juhoknál több mint 4, ill. majdnem 15%-kal csökkent! Hagyományos módon 100 holdnál húzva meg a kis- és nagyüzem határait, adatainkból világosan kitűnik, hogy az állomány döntő hányadát a kisüzemek tartották el, csupán a legextenzívebb tartásmódot kívánó juhállományból részesült a nagybirtok területi arányát felülmúló mértékben. 9 Erre utal az is, hogy 100 kh szántóra az 1—50 holdas birtokcsoportokban, kategóriánként változva, 40—90 számosállat esett, ellenben az 50-nél magasabb kategóriákban már 26—30 jutott csak. Hasonló méretű különbségek figyelhetők meg, ha a szántó-, rét-, legelőterületekhez viszonyítva vizsgáljuk a számosállatok számát. (1—50 holdig 30—-70, 50 holdon felül 20—22 számosállat esett 100 kh-ra.) 10 Végül számításba kell vennünk a baromfiállomány megoszlási arányát is. Jóllehet az urasági cselédek és más alkalmazottak baromfiállományát 1895-ben a nagyüzemek csoportjába vették fel, az állománynak mégis mindössze 10%-a esett 7. A 3. jegyzetben i. m. III. k. Térképmellékletek. 8. MSK Űj sor. 51. k. 9. p. 9. Oaál László: A magyar állattenyésztés múltja, Bp. 1966. 364. p. 10. Vörös Antal: A belterjes gazdálkodás és szarvasmarhatenyésztés kialaktuása a Dunántúlon. (Kézirat.) Bp. 1968, 548 — 549. p. Ez úton is köszönetet kell mondanom a Szerzőnek, hogy kéziratait volt szíves rendelkezésemre bocsátani. — Eckhardt Ferenc: A magyar közgazdaság 100 éve. Bp. 1941. 107. p.
