Balassa Iván szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1969-1970 (Budapest, 1970)

Takács Imre: Az erdészet fejlődése Magyarországon 1880-ig a jogszabályok tükrében

Evégből a 3303/1810. és 4118/1810. számú udvari kancelláriai rendeletekkel Budán, Kassán, Temesvárott és Nagyszebenben egy-egy főerdőfelügyelőséget létesítettek. Az ezek élére állított szakemberek hatásköre csak a kamarai, a bánya- és a közalapítványi erdőkre, úgyszintén a szabad királyi városok és az üresedésben levő egyházi javadalmak erdeire terjedt ki közvetlenül, működésük mégis, különösen 18Kitol kezdve, amikor kamarai erdőalapot létesítettek, az egész magyar erdészet fejlődésére kedvező hatást gyakorolt.

51 Nemcsak a mezőn, hanem az erdőn elkövetett különféle károsításokat, nevezetesen az erdőrongálást, a fának és más erdei termékeknek lopását, a jogtalan legeltetést stb.-t is tárgyalta, mindezek elkövetőit büntetni rendelte, és az erdők őrzését is szabályozta „A mezei rendőrségről" szóló 1840. évi IX. tc. E törvény többek között kimondotta, hogy aki vékony vagy vastag, magányosan álló vagy erdőben levő fákban, kisebb vagy nagyobb faültetvényekben gondatlanságból kárt okoz, a kárt nemcsak megfizetni köteles, hanem pénzbüntetéssel is sújtható.

52 Ha a kár vétkes gondatlanságból keletkezett vagy másodszor fordult elő, okozóját elzárással lehetett büntetni. Ha szarvasmarhát, lovat, kecskét, birkát vagy sertést erdőbe hajtottak, bírságot kellett fizetni, a pásztort pedig testileg fenyíteni lehetett.

53 Ha valaki erőszakkal hajtott állatot az erdőbe vagy fát rongált, a büntetés elszenvedésén és a költségek megtérítésén kívül a kár kétszeresét volt köteles megfizetni. Kimondotta az 1840. évi IX. tc. továbbá azt, hogy aki erdőben, különösen szárazság idején, tüzet gerjeszt, azt el nem oltja, és ettől az erdő, nádlás, turjány, zsombék, turfa vagy gabona, sőt a tarló, különösen ha a kepék is rajta vannak, meggyullad, a költségeket és a kárt köteles megtéríteni, s az illető elzárással is büntethető. A tűz okozóját gyújtogatóként lehetett elítélni. Attól, aki a földesúr vagy az erdész tudta nélkül faizás ürügye alatt fát rongált vagy illetéktelenül fát vágott ki, az 1840. évi IX. tc. értelmében mint erdőpusztítótól, sőt tolvajtól a felmerült költséget és a kár kétszeresét lehetett követelni, ezenfelül az illető elzárással is büntethető volt. A gyenge faültetésekben tilos volt a vadászat mindaddig, amíg azok az óhatatlan károsítások ellen meg nem erősödtek. Nem erdővédelmi célzattal hozták, mégis erdővédelmet is valósított meg „A vizekről és csatornákról" szóló 1840. évi X. tc.-nek az a rendelkezése, amely a folyók vagy csatornák medreire dűlő meredek hegyoldalakon levő erdőknek gyökerestől való irtását tiltotta. Mindezek a jogszabályok az erdőirtást a lehetőség szerint fékezni igyekeztek, ezzel szemben a magyar reformkorszak egyik kiemelkedő jogalkotása, az 1836. évi VI. tc, amely pedig az 1807. évi erdőtörvény hatályát kifejezetten fenntartotta, óhatatlanul elősegítette az erdők pusztulását azzal, hogy továbbfejlesztve a fennálló szabályok alapján kialakult gyakorlatot, a jobbágyoknak a szabad faizást lehetővé tette. Ez országszerte sok erdőrongálással járt.

54 51'. A 27. jegyzetben i. m. 11. p. 52. A kárbecslésnél a kivágott vagy megrongált iának nem a helyi folyó ára, hanem „az ipar, szorgalom és költségek", amelyeket a tulajdonos a fa nevelésére fordított, voltak figyelembe veendők. 53. Nem volt büntethető a pásztor, ha a jószágot a közeli erdőbe vagy berekbe történt behajtással lehetett csak a fenyegető veszélytől (vihartól, jégesőtől, felhőszakadástól stb-től) megmenteni. Az okozott kárt azonban ilyen esetben is meg kellett téríteni. 54. Tűzifa szerzése céljából szolgák, cselédek és jobbágyok számára lakóhelyük határában szabad volt az erdőben való ingyen faizás; ha az erdő sérelme nélkül épületfa volt vágható, saját szükségletükre a jobbágyok abból is ingyen vághattak; ha annyi kivágható fa volt az erdőben, hogy abból eladni lehetett, a jobbágyok is adhattak e) fát.