Balassa Iván szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1969-1970 (Budapest, 1970)
Takács Imre: Az erdészet fejlődése Magyarországon 1880-ig a jogszabályok tükrében
talmaz, 10 habár az utóbbi tekintetben a Hármaskönyv lex imperfecta volt, mert az eljárás lefolytatására és a büntetés megállapítására jogosult hatóság megnevezése Werbőczinél hiányzik. 39 Ha valahol XVI—XVII. századi törvényeink erdőt említenek, abban erdőgazdasági szempontból nem mindig volt köszönet. Az erdészetbe történt állami beavatkozás olykor inkább ártott, mintsem használt az erdészetnek. így pl. az 1548. évi XLIX. tc. a rablótámadások kivédésének megkönnyítésére elrendelte, hogy az utak mellékein levő erdőket a megyebeli szomszédos falvak jobbágyai 200 öl szélességben (per ducentorum cubitorum spatium) mindenütt vágják ki, 1573-ban pedig megengedték, hogy a végvárak megerősítésére fát bárhol szabad kivágni. Ez az utóbbi lehetőség a török megszállás számos évtizede alatt, sőt Horvátországban 1751-ig sok erdő pusztulását okozta. 20 Ugyanakkor a hódoltsági területeken a török erődítmények építése és fenntartása járt nagyarányú erdőirtással. Erdély szerencsésen kívül maradt a török hódoltság területén, ott — mint vázolni fogjuk — a XVII. sz. közepe táján országos hatállyal több üdvös erdészeti rendelkezést hoztak, főként a kártételek megtorlásáról s a közös erdők használatában való részesedés arányáról. 21 A magyar erdőgazdaságnak a törököktől visszafoglalt déli országrészben elhanyagolt ügye katonai kezdeményezésre kelt új életre. Erdészeti érdekeinknek a XVIII. sz. elején a bécsi udvari főhaditanács lett párfogója. 22 Dél-Magyarországon a fél évszázados felszabadító harcok befejezése után a katonai parancsnokság gondoskodott az erdők felújításáról, hogy a sok sánc, palánk és vár megerősítéséhez szükséges faanyagot biztosítsa. Az erdőket egy 1718. évi rendelkezés értelmében katonai fegyelemmel őriztették. Az ország más területein viszont erdészeti jogunk a XVIII. sz. elején még nem volt elég szigorú, és a meglevő jogszabályokat sem hajtották végre elég következetesen. Az erdőpusztítás, ill. a fák elharapózott lekérgezése szükségessé tette az 1715. évi XCIV. törvénycikk megalkotását, amely ismét tiltotta az erdők rendszertelen kivágását, valamint a fák lehéjazását, s ha ilyesmit mégis elkövettek, az alispán bíráskodott. 1742-ben temesi bánsági erdészeti hivatalt szerveztek, majd az ennek élén álló erdőmester már a következő évben különféle fafajok tömeges ültetését javasolta, amit a bánsági jószágkormányzóság azután el is rendelt. A tiszai és a marosi határőrvidéknek 1747-ben történt visszakebelezése után a katonai köröknek az volt a véleményük, hogy ezt az országrészt a kevés erdő miatt nehéz lenne az ellenségtől megvédelmezni. Stratégiai szempontból szükségesnek tartották tehát, hogy a Tisza főbb átkelő helyei környékén erdőket telepítsenek. Mária Terézia ezt az erdőültetést el is rendelte, mire a bánsági erdészeti hivatal Kanizsa, Becse és Titel körzetében mintegy 21 000 facsemetét ültettetett ki. A fiatal ültetvényeket azonban elfelejtették gondozni, így azok nagy része néhány év alatt elpusztult. A főhaditanács újabb közbelépésére a megye és a magyar udvari kamara pótoltatta a hiányokat, sőt később újabb erdőültetésre is sor került, főként Nagybecskereknél. 23 Az erdészeti ügyeknek a Temesi Bánságban katonai követelmények szerinti inté18. III. Rész 33. címében. 19. Ezt a hiányt az anyaországra nézve majd csak az 1715. évi XCIV. törvénycikk pótolta úgy, hogy az eljárást a megyék alispánjaira bízta. 20. A 3. jegvzetben i. m. XXII. p. 21. Uo. 22. t'o. 23. A 3. jegyzetben i. m. XXIII. p.
