Balassa Iván szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1969-1970 (Budapest, 1970)
Takács Imre: Az erdészet fejlődése Magyarországon 1880-ig a jogszabályok tükrében
mind g\ 7 akrabban találkozunk erdő védő városi statútumokkal; ilyenek voltak Rozsnyó, Nagybánya, Debrecen, Máramarossziget és Torda erdészeti szabályrendeletei. 15 Azok a birtoklási formák, amelyek a török hódoltság alá került országrészeket leszámítva, 1848-ig Magyarországon többé kevésbé változatlanul fennállottak, a XVI. században kezdtek kialakulni. Az egyes vidékeken már abban az időben elterjedt községi és közbirtokossági erdők használatában azok közös birtoklása teremtett némi rendet, de a kitermelt vagy elpusztult erdők felújítását még hosszú ideig csak a természet végezte el bennük. Hasonló helyzet alakult ki a földesúri hatóság alatt nem álló közbirtokos székely falvakban, ahol a XVI. sz. végétől kezdődően „falutörvények", azaz mezei rendtartások alkotása jött szokásba, 16 amelyek a következő évtizedekben egyre gyakrabban az erdők használatát is szabályozták. Ez idő tájban már nemcsak a közületek, hanem sok földesúr birtokában is nagy erdőségek voltak, ezek főként a vadászat célját szolgálták. A földesurak a puszta föld és az erdő értéke között még nem tettek lényeges különbséget, mert alig jutottak erdeik gazdasági jelentőségének tudatára.'A házi szükséglet faanyagának lelőhelyén és a vadászatoknak színhelyén kívül legföljebb tartalékföldnek tekintették az erdőt, amelyből — ugyanúgy, mint tette a nép —- mezőgazdaságilag művelt ingatlanaikat kiegészíthetik. Csekély kivétellel a XVI. és XVII. században is a földesúri uradalmakban kímélték és gondozták legkevésbé a még mindig feleslegesen soknak látszó erdőt. A tiszttartóknak adott szolgálati utasítások hosszú ideig hallgattak az erdőkről. Az első, kizáróan erdészeti tárgyú földesúri utasítást 1716-ban adták ki, a regéci uradalom erdőkerülői számára. 17 Az előbb említett erdővédő rendelkezéseket többnyire egymástól függetlenül, helyileg szétszórtan és egy vagy néhány megyénél nem nagyobb összefüggő területre kiterjedő hatállyal hozták, holott a magyar erdőgazdaság általános fejlesztését országos szabályozás szolgálhatta volna-csak kielégítően. Ilyenre mégis csupán a XVII. sz. középső harmadában került sor azért, mert szénégetők, bányászok és más erdei foglalkozást űzők sok helyen kivágták az erdőt, s annak helyét a földesúr elismerése nélkül szántóföld létesítésének céljára elfoglalták. Ennek a gyakorlatnak az 1662. évi XLIV. törvény igyekezett véget vetni. Egyébként a feudális társadalom — mint látni fogjuk — száz évvel később, a XVIII. sz. derekán sem ismerte még fel egyértelműen az általános erdővédő intézkedések jelentőségét. Része lehetett ebben annak, hogy viszonylag kevés volt az ország faszükséglete, s a fakereskedelem is csak a szomszédos vidékek között fenntartott közvetítésből tengődött. A rendek az erdővédelemnél fontosabbnak és sürgetőbbnek tartották az erdei mellékhaszonvételnek tekintendő vadászat megrendszabályozását, amint azt II. Ulászló V. dekrétumának (1504) 8. cikkelye, majd az 1729. évi XXII. és az 1802. évi XXIV. tc. bizonyítja, amely utóbbiak elég részletesen szabályozták a vadászati jogot. Csak ahol az erdő a szertelen és meggondolatlan irtás következtében feltűnően pusztult, kezdték a földesurak az erdővédelem szükségességét felismerni, már nemcsak a gyakori elbirtoklási kísérletek, hanem a rendszertelen fakitermelés ellen is. Több mint két és fél évszázadon át az erdők jogi védelme tekintetében a feudális rendek elégségesnek tartották azokat a határozmányokat, amelyeket Werbőczi Tripartituma a tiltott makkoltatással okozott károk becslésére és az erdei fáknak titkos kivágásával vagy lehéjazásával okozott károk megtorlására vonatkozóan tar15. Arató öyula: a 2. jegyzetben i. m. 6. p. 16. A 3. jegyzetben i. m. XIX —XX. p. 17. Arató Gyula: a 2. jegyzetben i. m. 6. p.