Balassa Iván szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1969-1970 (Budapest, 1970)
Selmeczi Kovács Attila: A napraforgó meghonosodása és elterjedése Európában
talajon, 328 Hajdú és Szabolcs megye teljes területe játszik nagyobb szerepet a napraforgó termesztésében. 329 Ezek kiegészítéséhez járul az északi országrészben Borsod megye (sátoraljaújhelyi, szerencsi járás), ahol jelenleg nagyobb kiterjedésben művelik a napraforgót. 330 A napraforgó XX. századi termesztésének kimutatható periodikus változása jól tükrözi az ipari növényeket általában jellemző sajátosságot: a gazdasági szükségletekhez való erős alkalmazkodást. A napraforgó művelésterületének a többi szántóföldi növényhez viszonyított élénkebb változása ellenére kezdetben kialakult jelentősebb termesztéskörzetei mindvégig megőrizték fontosságukat (pl. Szabolcs, Szatmár, Somogy, Tolna megye). Ezt a dél-európai példák is alátámasztják, ahol az erőteljesen kibővülő napraforgó-vetésterületek bázisát szintén a legkorábban létrejött termesztéskörzetek alkotják (pl. Romániában Bihar, Szilágy területe). A napraforgó európai meghonosodásában a legfontosabb szerepet a korán létrejött és stabilizálódott termesztéskörzetek játszották, mert ezek által kötődött az újonnan művelésbe vett növény a szántóföldi kultúrákhoz, és ezek segítették elő a később bekövetkező szélesebb elterjedését. Röviden összefoglalva: a napraforgó európai elterjedésének időben két nagy szakasza követte egymást müvelésmódja és ezzel összefonódó hasznosítása alapján: kerti termesztése dísz-, gyógy- és konyhakerti növényként; majd szántóföldi művelése olajos növényként. Kezdetben a termesztésmód határozta meg a növény felhasználását, idővel hasznosításának kibővülése igényelte a művelésmód megváltoztatását. A napraforgó a XVI—XVII. században kerti növényként Nyugat- és Észak-Európát hódította meg, majd a XVIII. században kisebb mértékben KeletEurópa kertjeiben is elterjedt. A XIX. században mint szántóföldi kultúra KeletEurópában vált általánossá a klimatikus, gazdasági, vallási és egyéb tényezők miatt; a XX. században Dél-Európa szolgált térhódításának új színtereként. A napraforgó számtalan célra alkalmazható felhasználása kiváló tulajdonságú fajták kinemesítése révén a XX. sz. nélkülözhetetlen ipari növénye lett, nemcsak európai, hanem világméretekben is. AKKLIMATISIERUNG UND VERBREITUNG DER SONNENBLUME IN EUROPA ATTILA SKLMECZI-KOVÄCS Die Sonnenblume ist eine unentbehrliche Rohstoffquelle für die Produktion von Pflanzenöl in Europa. Die Nutzanwendung dieser wichtigen Industriepflanze blickt im heutigen Sinn kaum auf hundert Jahre zurück, obwohl sie seit etwa 450 Jahren in Europa bekannt ist. Die Sonnenblume gelangte 1510 aus Amerika nach Spanien, von wo sie sieh mit italienischer und französischer Vermittlung bis Ende des 1(5. Jhs in ganz West- und Nordeuropa verbreitete. Nach Osteuropa gelangte sie im 17. Jh. Akklimatisiert wurde sie aber erst im 18. Jh. In Südeuropa erschien sie gegen Ende des 18. und Anfang des 19. Jhs. In der europäischen Verbreitung der Sonnenblume lassen sich auf Grund des Anbauverfahrens und ihrer Nutzanwendung zwei große Epochen unterscheiden: 1. Anbau als Zier-, Heil- und Gemüsegartenpflanze; 2. Feldanbau (als Ölpflanze). Anfangs wurde die Nutzanwendung dieser Pflanze durch die Anbauart bestimmt. Mit der Zeit wurde dann die Anbauform durch die Erweiterung der Nutzanwendung umgeformt. Im 16. Jh. wurde die 328. Enyedi György: A Délkelet-Alföld mezőgazdasági földrajza. Bp. 1964. 196. p. 329. Grábner Emil: Szántóföldi növénytermesztés. Bp. 1956. 619. p. 330. Botos Lajos: i. m. 5. p.
