Balassa Iván szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1969-1970 (Budapest, 1970)

Donáth Ferenc: A negyedszázados földreform

egyéni tulajdonába juttatott szántót, kertet, szőlőt és rétet vette el a földbirtokosoktól, hanem a községi vagy szövetkezeti tulajdonba adni rendelt legelőt, és állami tulajdonná nyilvánította hatalmas kiterjedésű erdőingatlanait is. Egy tollvonással megszüntette a feudális szellemnek olyan tartó oszlopait, mint amilyenek a katolikus egyház közel 900 000 kat. holdat kitevő birtokai voltak Magyarországon, 100 holdat hagyva csupán minden egyházi telekkönyvi tulajdonosnak, így járt el a közületek, városok, törvényhatóságok birtokaival is. Ennyit sem hagyott meg a rendelet a tőkés vállalatok birtokaiból, amelyeket nagyságra tekintet nélkül kisajátított. A tőkés bérlőket sem kímélte; a nagybérlettel együtt a bérlők felszerelését is — legfeljebb a visszamaradó 100 hold műveléséhez szükséges inventár kivételével —- megváltotta. A rendeletnek antifeudális, antikapitalista, de egyben antifasiszta jellege is volt. Magán viselte születésének körülményeit. A fasizmus elleni háború súlyos tapasztalatai öltöttek testet azokban a rendelkezésekben, amelyek nagyságra nem tekintve elkobozni rendelték a háborús bűnösök és népellenesek, a fasiszta szervezetek vezetőinek ingatlanait. A szegényparasztok felfogását nagyjában-egészében követő rendelet radikalitását a kompromisszum váltotta fel a parasztbirtokról szóló rendelkezéssel. Az új demokratikus hatalom bázisának szilárdsága és az újjáépítés érdekében 200 holdig mentesítette azokat a birtokokat, amelyek paraszti eredetűek voltak, ha a tulajdonosa már nem is paraszt módjára élt és dolgozott. Csak egy évvel később — a szegényparasztok tiltakozására —- kötötték a parasztbirtok-minősítést ahhoz a feltételhez, hogy tulajdonosa rendszeresen keze munkájával részt vett a gazdálkodásban. Ugyancsak az említett politikai szempontok vezették a rendelet alkotóit a 100 holdnál kisebb úri birtokok mentesítésében. A rendelet 15 holdban maximálta a juttatás nagyságát. Ám ennyi földet csak kiosztható földdel bőven rendelkező községben kevés, igen nagy családú földigénylő paraszt kapott. Jogos földigénylőnek pedig a mezőgazdasági munkásokon és uradalmi cselédeken kívül a törpebirtokosokat és olyan nagy családú kisbirtokosok fiúgyermekeit is elismerte, akiknek várható örökrésze az 5 holdat nem haladta meg. A juttatás fő formája az egyéni tulajdon volt; szövetkezeti tulajdonban a reform csupán a nagyobb gépeket, mezőgazdasági ipari üzemeket és bizonyos feltétel esetén a legelőt rendelte adni. Ez utóbbi ugyanis községi tulajdonba került, ha nem volt közbirtokossági vagy társulati legelő a községben, a megváltott kisebb, 10 és 100 hold közötti erdők is községi tulajdonba kerültek, míg a nagyobb erdőbirtokok az államé lettek. Ám a rendelet legkarakterisztikusabb és a végrehajtás szempontjából legjelentősebb vonása mégis az volt, hogy a reform lebonyolítását nem hivatalra, nem bíróságra, hanem a szegényparasztok által választott földigénylő bizottságokra ruházta. A reform gyors és maradéktalan végrehajtásának ez volt a legfőbb biztosítéka. Ez adta meg igazán a reform szegényparaszti jellegét és radikalitása mellett különösen ez különböztette meg a polgári és földesúri földreformoktól. S tegyük hozzá, hogy a végrehajtás módja az, ami a reformból ma is időszerű, tanulságos, tanulmányozásra érdemes. Sem előtte, sem azóta nincs példa arra történelmünkben, hogy egy nagy nemzeti feladatot tíz- és százezrek közvetlen cselekvő részvételével, demokratikusan, tehát a nagy többség megelégedésére oldottak volna meg. Az új birtokviszonyok kialakításával egy nagy néposztály vizsgázott tettrekészségből, határozottságból, bölcsességből, emberségből, s mutatta meg, mire képesek a dolgozók, ha lehetőségük nyílik a cselekvésre.