Matolcsi János szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1967-1968 (Budapest, 1968)
Takács Imre: A mezőgazdaság irányításának jogforrásai, intézményei és szervei Magyarországon (1889—1919)
hogy —• a vízszabályozás, az erdészet, a lótenyésztés és a selyemtermelés ügyeinek gondozásától eltekintve -— többnyire hiányzott a századforduló körüli évtizedekben minden igazi tervszerűség a magyar földművelésügyi politikában, ami úgy hatott vissza az igazgatásra, hogy viszonylag kevés szakintézményt, szakigazgatási szervet létesítettek. Ezzel függenek össze a magyar mezőgazdasági szakirányítás akkori helytelen arányai is. Mi sem jellemzőbb ezekre mint az, hogy a földművelésügyi tárca utolsó békebeli (1913. évi) költségvetésében is mintegy harmadrésszel több fedezet jutott az annyira felkapott selyemtermelés fejlesztésére, mint az egész iskolai szakoktatásra. Ilyen körülmények között a hazai föld nagyobbik felén folytatott paraszti gazdálkodás belterjességének növekvése, különösen ami a szántóföldi takarmánytermesztést és az állatállomány minőségét illeti, alig tarthatott lépést a szaporodó népesség és az államháztartás szükségleteinek állandó emelkedésével. További fogyatékosság a niuködésbeli összehangoltság fejletlensége volt. A minisztérium főosztályai között hiányzott a kellő együttműködés, néha talán az erre irányuló őszinte készség is, a külső szakigazgatási szervek mindegyike pedig, miközben többé-kevésbé eredményesen végezte a maga munkáját, a tárcakirendeltségek kifejlesztéséig, illetve azok körzetein kívül utóbb is nélkülözve minden koordinálást, nem volt tekintettel az ugyanott működő többi földművelésügyi szervre. Még 1911-ben is panaszolták a termelők pl. azt, hogy összetartozó termelési ágazatok, mint a kertészet, a gyümölcsészet és a szőlészet-borászat ügyei más-más minisztériumi ügyosztályhoz tartoznak, így még felvilágosítást sem lehet azok tekintetében a központban ugyanazon a helyen kapni. Másként kell viszont megítélnünk, hogy a Földmívelésügyi Minisztérium különféle vidéki szakigazgatási szerveinek kiépítettsége és organizációs fejlettsége azonos időben is különböző volt, hiszen azok szervezése alkalmával egyrészt tekintettel kellett lenni az illető termelési ágazat közgazdasági jelentőségére és addig elért fejlődésére, másrészt annak földrajzi eloszlására. Ennek folytán néhol csak tudósítói hálózatot találunk a századfordulón, másutt képesített szaktisztviselők dolgoztak, ismét máshol a szakigazgatási szervek már hivatali jelleggel, több tisztviselővel működtek, sőt pl. az erdőigazgatóságok külön számvevőséggel és segédhivatallal is rendelkeztek. 50 A mezőgazdaság szakirányításának a XIX. század utolsó és a XX. század első évtizedeiben ismert formái és módszerei, valamint az agrárpolitikai célok gyakorlati megvalósítására Magyarországon alkalmazott eszközök még nem tették lehetővé az irányítás alapvetőbb fényeinek kialakítását. Hiányzott pl. a közvetlen állami beavatkozás jogalapja a talaj termőerejének kizsarolása ellen, de hiányzott az okszerűtlen parlagon hagyás tilalmának, az ugarolás agrotechnikájának, valamint a talajerő visszapótlására vonatkozó kötelezettségnek közigazgatásjogi szabályozása is. (Az istállótrágyának a határból való elszállítását néhol községi szabályrendelet tiltotta.) Fontos mezőgazdasági kérdések maradtak szabályozás nélkül, egyes birtok- és haszonbérleti kategóriákban viszont már okleveles gazdatiszt alkalmazását tette a törvény kötelezővé (1900:XXYTI. tc). A gazdálkodás szabadságának az 1894: XII., 1898:XIX. és 1913:X. törvénycikkekkel történt megszorításától (nyomáskényszertől, meghatározott erdők állami kezelésbe vételétől, közlegelők felosztásának tilalmától, legeltetési társulattá alakulás kötelezettségétől) eltekintve, lényegében korlátlan volt a föld használati módjának és a mezőgazdasági termelés üzemi rendjének megválasztása, így az állami irányítás csak bizonyos mértékig 50. Mayer Károly: A földmívelésügyi igazgatás szervezete. (A mai magyar földmívelésügyi igazgatás. Szerk.: Méirionfjy Károly. Bp. 1944. 343. p.) 19 Magyar Mezőgazdagsági Múzeum Közleményei 289
