Matolcsi János szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1967-1968 (Budapest, 1968)
Takács Imre: A mezőgazdaság irányításának jogforrásai, intézményei és szervei Magyarországon (1889—1919)
szerint illetékes kirendeltség hatósága alá helyezték (4670/1913. ein. F. M.). így a miniszteri kirendeltségek, amelyek azután az 1918. év végéig működtek, magasabb fokú államigazgatási szervekké: intézkedési joggal felruházott földművelésügyi szakhatóságokká lettek. * Az állam az 1889—1919. években főként jogszabályok alkotásával és azok közigazgatási végrehajtásával igyekezett a mezőgazdaságot a mindenkori agrárpolitikai céloknak megfelelően irányítani, habár korántsem egyformán helyezte törvényi, rendeleti alapokra a földművelésügyi igazgatásnak valamennyi ágazatát. A magántulajdon közgazdasági rendszerében az államnak még nem volt jelentős közvetlen gazdaságszervező funkciója. Ami ebben a tekintetben a magyar mezőgazdaságban akkoriban történt, az főként az állami mező- és erdőgazdasági birtokok, valamint a selyemtermelést szolgáló állami berendezések tulajdonosként való üzemeltetésében, továbbá az állami kezelésbe vett községi és némely más erdők gazdasági hasznosításában jelentkezett. Ezeken a termelési területeken sem hiányzott az állam igazgatási beavatkozása, de ez nem kívánta itt pótolni a magángazgasági üzemvezetés körébe vágó kezdeményezést és öntevékenységet. Rendészeti jellegű közigazgatási intézkedések leginkább az állategészségügyi, a növényvédelmi és az erdőgazdasági korlátozások terén érvényesültek. Végül közgazdasági eszközökkel is többféleképpen igyekezett az állam a mezőgazdasági termelést előmozdítani, bár az anyagi ösztönzésen alapuló közvetlen gazdaságpolitikai befolyásolás általában nem volt jelentős. Ha a közös vámterület miatt csak korlátozott mértékben folyt is iparfejlesztés az akkori Magyarországon, az ahhoz nélkülözhetetlen tőkefelhalmozást az ország agrárjellegénél fogva túlnyomó részben a mezőgazdaság szolgáltatta. A szükségszerű iparfejlesztés és más okok következtében a mezőgazdaság által viselt közterhekből csak csekély részt fordítottak a mezőgazdaság fejlesztésére ; az 1889—1919. években kevés pénz jutott a mezőgazdaság széles körű szakigazgatásának kibontakoztatására. Emiatt mezőgazdaságunk irányításának szakapparátusa, az előrehaladottabban iparosodott nyugati országokéval összehasonlítva, nem épülhetett ki eléggé, szakigazgatása a maga egészében nem lehetett elég hatékony. Úgy látszik, hogy az agrárpolitika intézői fontosabbnak tartották a mezőgazdaság alátámasztására azt a közvetett támogatást, amelyet az osztrák—magyar közös vámterületen a magyar földművelésügyi kormányzat szorgalmazására megvalósított és számos támadásnak ellenére fenntartott vámvédelem jelentett mezőgazdaságunk számára. De annak előnyeit nem a túlnyomóan önellátó paraszti kisüzemek, hanem az árutermelő nagy- és középbirtokok élvezték, a városi fogyasztók szempontjából pedig egyenesen hátrányos volt. A magyar mezőgazdaság irányításának jellege és alapjai lényegileg mindvégig ugyanazok maradtak időszakunkon át, csak az 1914—1918. évi világháború hozott ebben a tekintetben is bizonyos új fejleményeket. A hagyományos termelési technika és a termeivények értékesítésének szokásos módja akkoriban nem avultak gyorsan, ehhez képest évtizedekig sem változtak sokat az állami szakirányítás formái, módszerei és eszközei. A mezőgazdaság sajátos természetéből folyó különbségektől eltekintve azok általában nem túlságosan különböztek a közgazdaság más területein is szokásosaktól. A jogilag szabályozatlan, adminisztratív hatósági irányítás jelentéktelen volt. A mezőgazdaság állami irányításának a jelen áttekintésben csak vázlatosan ismertetett eredményeit elismerve, sem zárkózhatunk el annak megállapításától,
