Matolcsi János szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1967-1968 (Budapest, 1968)
Mártha Zsuzsanna: A baromfitoll a magyar gazdasági életben századunk elejéig
A vízibaromfi tollát nem ritkán kíméletlenül tépték, amint erről a következő beszámolóból értesülünk: „Akinek alkalma van sokat jámi-kelni sík vidékeken, nyáron át gyakran találkozik kisebb-nagyobb lúdesapatokkal, a melyeken még mindig a legborzasztóbb állatkínzást gyakorolják. . . Ha az ilyen embertelen müvelet évenként háromszor történik, nem csuda, ha ősszel jó kinézésű, erőteljes ludak helyett valóságos vázakat nyerünk, a melyet csakis sok ós drága takarmány etetése által hozhatunk annyira, hogy a konyhában használhatók legyenek. A tenyésztésre kiválasztott példányoknak pedig még rosszabb sorsuk van, mert ezeket az egész éven át kínozzák a koppasztással. . . " 55 Nem vették figyelembe, hogy a gyakori tépés legyengíti a vízibaromfit, utána napokig lázasak az állatok, ellenállásuk a betegségekkel szemben csökken, s különösen az őszi tépés után, ha hűvösre fordul az időjárás, tömegesen elpusztulnak. Az Alföld nagy „ipari" baromfihizlaldáiban ezerszámra leölt állatok kopasztását is szegényasszonyok végezték, mégpedig teljesítménybérért és nem ritkán éjjel. A kisebb üzemek általában 20—25, a nagyobi) cégek 50—80—100 kopasztó asszonyt foglalkoztattak egyszerre. Szeptembertől január végéig tartott a fő évad. Az asszonyok télen fűtetlen helyiségben — körülállva az asztalt — rossz ruhában, mégis melegen felöltözve végezték egyhangú munkájukat. 50 Ennek során a ludak erős, vastag szárnytollait (a szipkatollat) külön szedték, vigyázva, hogy azok meg ne törjenek. Mellékesen jegyezzük meg, hogy a szivarszipka készítésére használt toll ára rendkívül ingadozó volt: 1903-ban pl. 180 koronáról 400 koronára emelkedett 100 kilogrammonként, 57 az 1910. év folyamán mindvégig 200 korona körül mozgott, 58 és 1913-ban addig nem tapasztalt alacsony színvonalra hanyatlott. 59 A pennatollnak is mondott nagy szárnytollakból régen írótoll, utóbb a kenyérsütésnél használt seprőcske is készült, a vékony szárnytollakból kalácskenő lett. A kopasztó asszonyok munkaviszonyainak és bérezésének rendezésére a Független Szocialista Párt orosházi nőszervezete a kilencvenes években a következő javaslatokat tette: „1. A vasárnapi munka végképp megszüntetendő. — 2. Nyári koppasztás, eleven liba 4 kr., rucza 3 kr. darabja és ha a községből ki kell menni pusztára vagy bárhova is, az útiköltséget a kereskedő fizeti. — 3. Vágott jószág koppasztása a piaczon végezve, személyenként 50 kr., a libának darabja 8 kr., rucza vagy csirke 4 kr., pulyka 5 kr. — 4. . . . — 5. Mindenféle potom munka megszüntetendő, ha erre külön fizetés nem adatik. . . ", 60 Az 1900-as évek elején valamelyest javult a kopasztó asszonyok teljesítménybére, darabonként 10-—12 fillért kaptak, így egy-egy szegényasszony, ha hajtotta magát a munkában, naponta már a 3 koronát is megkereshette. Jelentkeztek is annyian, hogy „majd letaposták" egymást. 61 A kopasztáshoz rendszerint javakorabeli nőket alkalmaztak, a tollfosztást viszont leginkább idősek vagy gyönge testalkatúak végezték. Ezek az asszonyok zsákot kötöttek maguk elé, így dolgoztak sokszor hatvanan is egyszerre a keres55. A ludak koppasztásáról. Gallus. 1880. 45. p. 56. Kiss Lajos: az 50. jegyzetben i. m. 282. p. 57. Kereskedelmünk és iparunk az 1903. évben. Kiadja a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara. Bp. 1904. 116. p. 58. Kereskedelmünk és iparunk az 1910. évben. Kiadja a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara. Bp. 1911. 94. p. 59. Kereskedelmünk és iparunk az 1913. évben. Kiadja a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara. Bp. 1914. 74. p. 60. Földmívelő. 1897. aug. 6. szül. Ecseri Lajos: A szegény emberről. Bp. 1012. 75. p.
