Matolcsi János szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1967-1968 (Budapest, 1968)
Für Lajos: Az ászári szőlészet a századfordulón
hogy a szőlő területi arányát többszörösen felülmúlva vette ki a részét a korabeli parasztgazdaság jövedelméből. 4 Nem csoda hát, ha a parasztok annyira szívósan ragaszkodtak ahhoz. A szőlőtőkék gondozói mellett azonban az uradalom is számon tartotta és tőle el nem vitatható sajátjának tekintette a szőlős domboldalakat. Amikor az 1850-es évek első felében bevezetett telekkönyvezés alkalmával „a dézsma alatti allodiális" szőlőket nem az uradalom, hanem az illető szőlőbirtokosok nevére telekkönyvezték, a Tatán tartott tisztiszék 1856-ban nyomban utasította Fittler Dezső uradalmi ügy viselőt: „miután a szőlőföld tulajdona az uradalmat illeti" s a parasztok csak a szőlőtőkék felett rendelkezhetnek, feltétlenül vezettesse át a tulajdonjogot az uradalom telekkönyveibe. 5 A tulajdonjog biztosításán kívül gondosan ügyeltek arra is, hogy a dézsmára kötelezettek szolgáltatásaikat évről évre pontosan megfizessék. A hegyközségek egy része, már 1848 előtt egyezségre lépve az uradalommal, pénzben váltotta meg a szőlőföldjét terhelő (heted-nyolcad-kilenced vagy éppen tized) bordézsmát, s a pénzben fizetők száma 48 után — mint utaltunk már rá — tovább növekedett. 1862-ben mindössze négy falu „allodiális" szőlőbirtokosaitól—Szend, Táp, Tápszentmiklósés Tótréde — szedték a bordézsmát természetben, azonban oly rossz eredménynyel — jelentette az uradalom egyik felkért borszakértője —, hogy a bor minősége a korábbi „lajstromokból kiszámított húsz évi általányt el nem éri, ezért ezen hegyközségek a készpénzül való megváltásra erélyesen felhívandók volnának ". 6 Miközben az uradalom inkább pénzszolgáltatást követelve sikeresen megszabadult a bordézsma annyi üggyel-bajjal járó behajtásától, egyúttal megindult az örök időkre szóló szőlődézsmaváltsági szerződések megkötése is. A szabaddá tett úrbéres földek példája nyomán a szőlősgazdák is mind sűrűbben kérték, máskor egyenesen követelték szőlőföldjük „felszabadítását", vállalva a gyakran néhány • -öles földek után kiszabott drága megváltási összegek törlesztésének nehéz terheit. A törvényes rendezést megelőzve, az uradalom már az ötvenes és a hatvanas években valamennyi hegyközséggel örökváltsági egyezséget kötött. A váltságösszeg kiszámítása a pénzbeli adózás bevezetése óta lényegében véve egyszerű művelet volt, hiszen a készpénzben rótt évi dézsmát a szokásos kamatlábak (5 %-os) felszámítása mellett kellett csak tőkésíteni, alkudozásra csupán a törlesztési idő meghatározása körül kerülhetett sor. A váltságösszeg törlesztésére általában 6—12 évet írtak elő a hegyközségekkel külön-külön kötött szerződések, s a holdankénti váltságtőke összege — a szőlők nagyon is eltérő minőségét tükrözve —• az uradalom területén tág határok között mozgott: 20 forinttól 70 forintig terjedő össze4. A parasztgazdaság jövedelmében a szőlőföldből eredő bevételek fontos szerepére Orosz István, Sándor Pál és Vörös Antal mutattak rá agrártörténeti irodalmunkban. Orosz István: Mándok birtokviszonyainak változásai 1870—1909 (Acta tJniversitatis Debreciensis de Ludovico Kossuth Nominatae. II. 1963.) — Sándor Pál: Egy Pest megyei község társadalmi struktúrája a kataszteri felvételek tükrében. Agrártörténeti Szemle. 1966. ; Vörös Antal: A belterjes állattenyésztés kialakulása Mosón megyében. Agrártörténeti Szemle. 1964. 5. Amikor Fittler uradalmi ügyviselő kérését a polgári törvényszék az úrbéri bíróság elé tartozónak ítélte meg, az ügyviselő ez ellen élesen tiltakozott, azt állítván : telekkönyvi átírási kérelmük „úrbéri vagy azzal rokon viszonyra nem — hanem a köztünk (ti: az uradalom) ós a szőlőtőkék birtokosai között fennforgó magán viszonyra vonatkozik". OL. P. 188. I. 1. e. 1856. sz. n. 6. OL. P. 187. D. L 1. a. 53/1862. Az uradalom kívánsága ez esetben persze találkozott a parasztokéval is. A Császár kishegyi és dobsai szőlőbirtokosok szintén kérték a dézsmának pénzben való megváltását, „megszüntetvén az eddigi sok alkalmatlansággal járó dézsmabeli fizetést".