Matolcsi János szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1967-1968 (Budapest, 1968)

Selmeczi Kovács Attila: A csűr szerepe Észak-Heves megye paraszti gazdálkodásában

hoz. A lovak hozzá voltak szoktatva a nyomtatás nehéz munkájához.

48 A lovakat párosával vezették az ágyáson. A fejükön kötőfék volt. A külsőt, amelyik az ágyás szélén haladt, a belsőhöz kötéllel vagy fékszárral kötötték, a hajtó csak a belsőt vezette. A külső a rudas, szélső, a másik a nyerges, kezes. Három lovat úgy kötöttek össze, hogy a harmadikat a belső után kötötték. Négyet kettesével külön vezettek, hasonlóan hatot is. A lovakat idős ember vagy gyerek vezette, aki a nehezebb munkában nem tudott részt venni. Kocsisunk mondták, mert a lovakat hajtotta. A patkósarkat levették a ló patájáról, hogy ne szaggassa fel a szérűt. A lovak mindig balra forogtak. A gyeplőszárat a kocsis a bal kezében fogta, a jobb kezében az ostort tartotta. A munkába beleszokott lovakat elég volt, ha szóval biztatták, pl.: „Ne, Kese, Csillag, ne, hó, ne!" A lovak körbe mentek, kisebb köröket megtéve haladtak: „Kis karikákba mentek a lovak, körűkarikásra" (Felsőtárkány). Amikor egy kört többször megtapostak, a kocsis lépett egyet. A lovak által bejárt körök metszették egymást. A szérű egész területét így járták be a lovak. Hoffmann Tamás ezt a megoldást körkörös hajtó irányú nyomtatótechnikának nevezi, amely jellemző Heves megyére.

49 Az ágyás megjáratása után a lovakat levezették, és az ágyást megfordították. A munkát toldott ágú favillával végezték.

50 Két ember dolgozott egymással szemben. Először a legutolsó sort fordították át, hogy ez került a földre, majd a többi sort ugyanebben az irányban fektették egymásra. Az ágyás alakja változatlan maradt, csak a sorok fejének iránya és oldala lett ellentétes helyzetű. A fordítás után a lovakat visszavezették az ágyásra, és folytatták a nyomtatást. A kocsis úgy irányította a lovakat, hogy patáik mindenütt érjék a gabona fejét. Amikor elég puhának látták a szalmát, levezették a lovakat, és újra nekiláttak fordítani. Már megrázták a szalmát, úgy fordították vissza. Ha valamelyik ló lábát kikezdte a gabona szára, ronggyal bekötötték, néhol bőrtáskát húztak rá. A fordítás ideje alatt megitatták őket. Etetni nem kellett, mert azt mondták, hogy „nyomtató lónak nincs bekötve a szája, annyit ett, amit akart" (Bükkszenterzsébet). A harmadik járatás után ismét fordítottak. A szalmát jól megrázták, fellazították. A taposás közben a sarkokról felszedett szalmát beljebb teregették. A negyedik járatás után felrázták a szalmát, elbontották az ágyást, A szálakat nagy, görbe fogú szűrűgereblével felszedték, lábukkal megrugdosva rázták ki. A kirázott szalmát villával hordták ki a rakodókeretbe. A szalmának a szérűn hátramaradó apraját, törekjét is a gereblyével húzták le. A törek a gereblye fogára akadt, amit félrehánytak az egyik csűrfiókba. A szérűn csak a pelyva és a szem maradt. Ezt a szérfígereblye hátával egy helyre tolták össze (15. ábra). Az összetolt szemet garmadának nevezték. A garmadát szemvonóval is tolták össze (Szentdomonkos). A szem vonó 60 cm hosszú, 10 cm széles deszka, közepébe hosszú nyél volt erősítve. A csűr alatt elrekesztett fiók, garmadás volt, oda tolták a szemet. Az elnyomtatás után közvetlenül csak a búzát szedték fel, a többi gabona magját a szérűn hagyták és ráágyaztak, vagyis a szemre készítették el a következő ágyást.

51 A garmadát csak a napi nyomtatás befejezése után tolták össze a garmadásba, majd szérűsejjrővel a maradékot felseperték. 48. „Régen a lóra úgy alkuttak, hogy megyen-e az ágyzáson" (Utasi Melegh András. 1882. Bükkszeníerzséhet). 49. Pleves, Gömör, Borsod megyében kizárólagos, mely a Kunság és Hajdúság felöl terjedhetett fel (Hoffmann Tamás: a 45. jegyzetben i. m. 257. p.). 50. Balassa Iván: a 26. jegyzetben i. m. 129. p. 51. „A ráágyazás igen mindenütt szokásban volt. Sok helyen a búzát ritkán ágyazták rá, az árpával azonban majd mindenütt ezt cselekedték" (Györffy István: a 39. jegyzetben i. m. 23. p.)