Matolcsi János szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1965-1966 (Budapest, 1966)

Wellmann Imre: Pestmegye viszálya Pest városával piacra vitt paraszti termelvények körül az 1730-as években

kásos illeték alól abban az esetben, ha rakományát a parancsnokság vagy egyes tiszt veszi meg? A budaiak válasza azonban nem volt megnyugtató. Ők ugyan — közölték — váltig azt hangoztatják, hogy a paraszt minden esetben köteles vámot fizetni, ám a katonaság azzal az igénnyel lép fel, hogy a részére vidékről vásárolt zab, széna, fa stb. szabadon jöhessen be. így hiába sérelmezzük: amit a helyőrség és a katonai szervek számára hoznak szárazon vagy vízen, vagy ami katonai kísérettel érkezik, mentesül minden illetéktől, s a vámbérlő az erőszakkal szemben kénytelen eltűrni, hogy a vámot csak azokon veszi meg, akiken tudja.

61 Nemsokára megérkezett a Helytartótanács leirata is: az invalidusház panaszával kapcsolatban jelentéstételre szólította fel a várost, hogy ott és Budán milyen eljárást követnek, amikor katonatisztekről és nemesi kiváltsággal rendelkezőkről van szó. (Az utóbbi hozzátétellel az országos kormányszék mintha csak ébren akarta volna tartani a városi taksálás nemességhez fűződő vonatkozásait, melyek tárgyában a megye föllépése passzivitásba hanyatlott.) Eszerint most már Budán hivatalosan is meg kellett vizsgálni a gyakorlatot; s a tanúvallomások nagyjából fedték is az előzetes információt. A kérdezettek azt vallották, hogy a paraszton, ha tulajdon hajóján szállít fát, akár megvette azt előre a katonaság, akár helyben kínálja neki megvételre, a territoriális jog elismeréséül 25 dénár partdíjat, ha pedig szekéren zabot szállít, bárki legyen a vevő, kövezetvámot, s ha a város mérőedényét használja, ezenfelül mérőnként 2 dénárt vesznek a város utasítására — feltéve hogy azt erőszakos beavatkozás meg nem gátolja. Ez utóbbi korlátozó megjegyzést leszámítva, a Pesten érvényesülő gyakorlatról hasonló módon emlékezett meg a város. A kiváltságunk és zavartalan gyakorlat alapján szedett díjak alól — hangoztatta — csak egy esetben adatik mentesség: ha a katonaság a fát a vágás helyén vásárolja meg és saját hajóján szállítja ide. Ha azonban paraszt hozza a Dunán eladni, partdíjjal, szekérfuvar esetén pedig kövezetvámmal tartozik, akár katona legyen a vevő, akár nemes —- fizetni ugyanis mindig az eladó köteles.

62 Ügy látszik, a felsőbb hatóságok beérték a válasszal ; ámde ismét a katonaság volt az, amely — ezúttal egy másik ponton — újból megbolygatta a Pestre vitt portékát terhelő illetékek dolgát. Ezúttal a törökországi kalmárokról volt szó, akiknek szemmelláthatólag súlyosabb szavú pártfogóik voltak a Pest környéki szegény jobbágyoknál. Maga a Haditanács tette szóvá panaszukat, mely szerint áruval megrakott szekereiktől egyenként 25 dénár kövezetvámot hajt be a város akkor is, ha a falakon kívül maradnak. A Helytartótanács 1735 novemberében rosszallóan szólította föl jelentéstételre a magisztrátust : méltánytalannak minősítette a dolgot, ha a szekerek nem mennek rá a kövezetre. Két hónapnál is többe telt, mire a városi tanács, mely még alig jutott levegőhöz az előző panasz okozta gondok után, rászánta magát a válaszadásra. Mint aki Scylla és Charybdis között evickél, úgy próbálta kerülgetni mind a befolyásos kalmárok, mind a Pest megyei urak érdekeivel való összeütközést, azt állítván, hogy a 25 dénár kövezetvámot — kiváltsága és folyamatos gyakorlat alapján — nem a török kereskedőkön veszi meg (nekik nincs is szekerük), hanem a leginkább Bács megyéből (!) való parasztokon, kik azok áruit pénzért fuvarozzák. S azért — folytatta — hogy szekerük a városba nem megy be, a kövezetvámtól annál kevésbé mentesülhetnek, mivel ezt olyan helyeken (pl. Vácon) is megveszik, ahol kövezet nincsen. Különben az útjavítás, egyengetés, a Duna árja és tartós esőzés következtében felgyűlő vizek levezetése s a tisztántartás a városon kívül is nagy költségeket okoz. A katonaság, a Kúriára jövő ügyes-bajos emberek s más úton járók, így a török kereskedők könnyebbségére épp most fogott 61. PL. Int. a.a. 1991, 1960. 62. Uo.