Matolcsi János szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1965-1966 (Budapest, 1966)
Wellmann Imre: Pestmegye viszálya Pest városával piacra vitt paraszti termelvények körül az 1730-as években
mint láttuk — korántsem lehettek biztosak dolgukban. A helyzetet azonban bonyolította, hogy az országos főhatóság ferde irányba vitte a dolgot: a pesti kövezetvámot az átmenő forgalommal kapcsolatos vámok kaptafájára akarta vonni. Megállapítván ugyanis, hogy a város által bemutatott kiváltságlevélben a vámtételek a hozott mezőgazdasági cikk-féleségekhez igazodnak, a vármegyétől kérte számon: vajon a tarifát átdolgozta-e a súlyoknak megfelelően, úgy, amint azt a vámügyben kiadott rendelkezések előírják, s ha nem, miért nem ? 66 Ahelyett tehát, hogy ellentámadásba mehetett volna át, a vármegyének arra az útra kellett lépnie, hogy a várossal egyetértve dolgozzon ki az áruk mérlegeléséhez igazodó vámtételeket (holott a' szó valódi értelmében vett vámhely Budán kívül sehol sem volt a megye határai között). A közgyűlés a maga részéről héttagú bizottságot küldött ki a dolog véghezvitelére, s egyben felszólította a magisztrátust, hogy jelölje ki megbízottait, akikkel közösen a kövezetvámnak állandó és kötelező erejű szabályzatát dolgozhatják ki, olyat, amely a méltányosságnak megfelel, s amelynek révén a megye népe is megtartatik, meg a város is békességben marad. 07 Nincs adat arra, hogy az átiratra a magisztrátus felelt s hogy a harmadnapra: február 16-ára kitűzött együttes értekezlet létrejött volna; annak sincsen nyoma, mintha a vármegye akár közös megegyezés alapján, akár anélkül új kövezetvámtarifát terjesztett volna a Helytartótanács elé. Abból azonban, hogy a város háromnégy évtized múlva is hasonló taksákat szedett az eladni hozott cikkek után, 08 66. Uo. — OL. Fase. mens. Expeditiones 1737 jan. 2. 67. PmL. Közgy. jkv. 1737 febr. 14, 47—48.p.—PL. Int. a.a. 1912. 68. Az 1770-es—80-as években a Helytartótanács ismét több ízben bekérte a város illetékszedésre jogosító kiváltságait. A Budára vezető hídon követelt és az eladni hozott gabonára kivetett fokozott összegek ugyanis olyan felzúdulást váltottak ki a nemesség körében, hogy Grassalkovich kamaraelnök törvénysértés címén s a parasztok kizsarolására és drágaság-okozásra hivatkozva fiscalis actióval és a beszedett pénzek visszakövetelésével fenyegette meg a magisztrátust, a Helytartótanács pedig a kövezetvámot korlátozta, a mérőhasználati díjat egyenesen eltörölte. Mindamellett a városnak sikerült a megelőző állapotot visszaállítania, hivatkozva, mint már annyiszor, egyrészt kiváltságaira s a töretlen és — bár a tarifa-tótelek megállapítása a megye hatáskörébe tartozott — a múltban sem módosított gyakorlatra, másrészt arra, hogy minden ilyen haszonhajtó jog a másik oldalon súlyos terheket jelent: kövezet, utak, hidak, árkok, töltések, csatornák karbantartását ós javítását, a tisztaságról való gondoskodást, hiteles űrmértékek beszerzését és javítását, s minthogy az elüljáróság kötelessége azon őrködni, hogy igaz mértékkel mérjenek, azok rendelkezésre bocsátására, továbbá felügyeletre és díjbeszedésre alkalmazottak tartását, amit mind nem lehetne teljesíteni, ha e minden szabad királyi városban szokásos és egyáltalán nem túlzott bevételektől elesnének. így amikor a város 1780 táján számot adott arról, hogy ott az eladni hozott cikkekkel kapcsolatban milyen illetékeket szoktak szedni, ez az előszámlálás kisebb módosításokkal a század harmincas éveiben kialakult gyakorlatot tükrözte. A szedett díjak sora így alakult. 1. Kövezetvám a már ismertetett tarifa szerint, akár bement a szekér a városba, akár a külvárosban maradt; s aki ezt lerótta, helypénzzel és mérőpénzzel már nem tartozott. Nem szedték nemes ember majorsági termeivényei, szállított vagy eladni hozott jószága után, paraszttól, ha igazoltan közügyben vagy földesura dolgában járt, továbbá lovas embertől és gyalogostól. 2. Helypénz. Országos vásáron a város hivatkozása szerint a törvény értelmében minden egyes lábasjószág után napi 2 dénár lett volna, a két jelentősebb vásáron azonban — mint kiemelte —, ha 5—7 napig tartott is, csak 5, a két másik vásáron pedig 2 1 / 2 dénárt szedtek. Ugyanott és a hetipiacon 1 dénárt fizetett, aki apróbb cikkeket: tojást, füstölthúst, kenyeret, zöldséget, gyümölcsöt árult; 2 dénárt, aki jelentősebb dolgot: vajat, lisztet, lent, kendert; 5 dénárt, aki nagyobb mennyiséget kínált eladásra. 3. Mérőpénz. Az eredetileg minden mérő eladott termény után behajtott 2—2 dénáros tarifában annyiban állt be változás a harmincas évekhez képest, hogy 1770 táján már zsákonként vetették ki, még pedig 2 1 /,—2 1 / 2 dénárt. A város a módosulást azzal magyarázta, hogy a városba való belépéskor (mintha ez addig is ott történt volna!) a gabona megmérése bajosan végezhető, torlódást is okozna — holott nyilván arról volt szó, hogy a paraszt a városi űrmérték taksához kötött használatát zsákonkénti árusítással akarta megkerülni. Azt is felhozta a magisztrátus, hogy az új módon való díjszedéssel csak a paraszt jár jól, mivel 1 zsákba 2 1 / 2 mérő gabona fór (utóbb már 3-at is említett — aligha kellő alappal, hiszen 75 kg-os hektolitersúllyal számítva 1 három pozsonyi mérős zsák búza már kb.
