Szabó Miklós szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1964 (Budapest, 1964)
Dr. Takács Imre: A mezőgazdaság általános szakfelügyelete a polgári Magyarországon
meghagyása. A harmincas évek végén viszont már az ország hátramaradottabb vidékein is hántották a tarlót; 6. az az eljárásuk, hogy a gazdával együtt keresték meg gazdaságában a hátramaradás okait és azok kiküszöbölésének lehetőségeit, a paraszti gazdálkodás agrotechnikájának javulásához vezetett, elsősorban Dunántúlon: az őszi mélyszántás terjedéséhez, az istállótrágya jobb kezeléséhez, a műtrágyák, a minőségi vetőmagvak és vetőgumók használatához, a gépi vetés terjedéséhez, a növényápolás javulásához, a helyesebb kukoricaműveléshez. Ez a munkamódszer - közvetlen befolyás gyakorlása a termelő gazdára a saját üzemében - a szakirányítás talán leghasznosabb formájának bizonyult. A növényvédelem területén főként a kukoricamoly és az aranka elleni küzdelmük volt eredményes; 7. nagy jelentősége volt annak, hogy a földművelésügyi miniszter saját végrehajtó szakközegeinek közbejöttével valósíthatta meg a törvényekben, rendeletekben kifejezésre jutott agrárpolitikai célokat. A gazdasági felügyelőségek véleményes jelentései nem ritkán a miniszter intézkedéseire, döntéseire is befolyást gyakoroltak. Működésük felismertette a vidéki közigazgatással a mezőgazdasági kérdések jelentőségét, felkeltette és ébren tartotta annak tudatát, hogy a mezőgazdasági ügyeknek szakszerű hatósági intézése szintén elsőrendű közigazgatási feladat. A közigazgatás egyoldalú jogi szemlélete mellé az ökonómiai szemlélet is felsorakozott. Adatszerűén lehetetlen lemérni azt, hogy a magyar mezőgazdasági termelésnek 1896-tól 1945-ig tartott - két súlyos gazdasági válság, két világháború és az ország területi változásai által is megzavart - félévszázados fejlődéséből mennyi írandó a gazdasági felügyelőségek (és intézményes elődeik, az állat- tenyésztési felügyelőségek) működésének javára, illetőleg milyen fejlődést ért volna el a magyar mezőgazdaság a belterjesedés útján nélkülük is. E tekintetben meg kell elégednünk a gazdasági felügyelői működés főbb eredményeinek előbbi felsorolásával. Az is bizonyos, hogy a felügyelők munkája nem értékelhető ki sablonosán, mert sokszor azonos tájjellegű kisebb területen is többféle a talajminőség, változó a szakfelügyelettől független, de a termelésre nagyon is ható tényezők (pl. piacközelség, közlekedési viszonyok) szerepe, nem is szólva arról, hogy a gazdasági felügyelői karban sem mindenkinek volt azonos a szakmai felkészültsége, meglátása, rábeszélőképessége, kitartása, így a különböző helyeken nem ritkán egymástól eltérően alakultak a szakfelügyeleti tevékenység eredményei. Nem vitás, hogy országos viszonylatban a gazdasági felügyelőségek több évtizedes működésükkel sem tudták kellőképpen áthidalni a termelési technika korszerű fejlődése és a paraszti gazdálkodás alacsony színvonala közti szakadékot. Figyelmük elsősorban a nagyobb paraszti gazdaságokra terjedt ki, a módos parasztokkal álltak szorosabb kapcsolatban, befolyásuk a kis- és középparaszti gazdaságok termelésére kisebb volt. A mezőgazdasági kultúrának a parasztság körében való terjesztéséből adódó feladataikat a szétaprózott gazdaságok körülményei között nem realizálták egyenletesen: mindvégig nagyobb hatásfokkal dolgoztak a törzskönyvezés útján könnyebben irányítható állattenyésztés, mint a növénytermesztés terén. Mező- gazdaságunk általános szakfelügyelete a kerületi állattenyésztési felügyelőségekből nőtt ki, és a legtöbb megyében a gazdasági felügyelői működés gerince - talán a régi beidegződésnél fogva - továbbra is az állattenyésztés maradt. Hogy a magyar parasztság agrikulturális fejlődése az 1896-tól 1945-ig eltelt félévszázad alatt nem emelkedett magasabbra, mint amennyire emelkedett, holott ugyanakkor külföldön a parasztság körében is hatalmas gazdasági előre166
