Szabó Miklós szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1962 (Budapest, 1962)

Dr. Martha Zsuzsanna: A magyar tyúk nemesítésének első időszaka

két leginkább csökkentő hibát, a kis testsúlyt ezentúl úgy akarták a köztenyésztésben ellensúlyozni, hogy községenként egyszerre nagyobb mennyiségű „nemes" kakast adtak cserébe ugyanannyi közönséges kakasért. Elhatározták azt is, hogy az állami birtokokon alkalmazott gazdatisztek és gazdasági cselédek egész baromfiállományát kicserélik „fajbaromfi"-ra. Később Beivinkler Vilmos államvasúti felügyelő és lelkes baromfiszakember a vasúti pályaőrök között tenyésztojásokat, naposcsibéket és újra csak tenyésztörzseket osztatott ki. Térítés ellenében plymouthokat, langshanokat, sárga és fehér orpingtonokat kaptak. Az állatok szaporulatából visszaszolgáltatást nem kívántak. Beivinkler Budapesttől Szolnokig és Budapesttől Hatvanon át Putnokig minden vasúti pályaőrt beszervezett a „fajtyúkok" tenyésztésébe (2). Az új baromfinemesítő mozgalom 1897-ben szerény keretek között kezdődött. Azontúl egyes tenyésztők az államtól nem kaphattak cserébe „nemes" hímbaromfit ugyanannyi közönségesért; egy-egy község összes baromfitartói azt csak együttesen igényelhették. Az állami baromfitelepeken termelt és a saját tenyésztés szempontjából fölös számú tojásokat egy az egyhez arányban a környékbeli községek kistermelői között átcserélték parlagi tyúkok tojásaira (18). A csereakció útján 1897-től 1914-ig a vízibaromfiak és a pulyka hímjeivel együtt összesen mintegy 150 000 hímbaromfi került a köztenyésztésbe, ami távolról sem lehetett elégséges a parlagi állomány javítására. Az akciót eleinte az állattenyésztési felügyelők, 1903—1904 telétől kezdve pedig az állattenyésztési felügyelők és a köztenyésztés érdekeinek hathatósabb képviseletére 1902-ben alakult Baromfitenyésztők Országos Egyesülete közösen bonyolították le. A cseréhez szükséges kakasokat a szakoktatási intézetek gazdaságainak pepinériáiból [ezeknek számát a kassaival (plymouth), a pápaival (langshan) és a keszthelyivel (langshan) időközben kilencre emelték], a gödöllői telepről, jobb magántenyésztőktől, továbbá az Országos Magyar Gazdasági Egyesület tavaszi tenyészállatvásárain és a baromfitenyésztési szakegyesület őszi baromfikiállításain szerezték be (29). Időnként külföldi tenyészállatokat is hoztak az országba, de ezek a kényes állatok nem mindig bizonyultak a hazai állomány nemesítésére alkalmasaknak. A kakasakciók mérlegét megvonva, megállapítható, hogy miután a köztenyésztés javítására kiosztott fajtát a mindenkori divat szerint gyakran változtatták, a magyar tyúkállomány a cochint követő sokféle (kétféle brahma, langshan. wyandotte, orpington) beütés következtében nagymértékben kiegyenlítetlen, vegyes, habár valamivel nagyobb testtömegű lett. Exportőreink ezt szóvá is tették: „Mind eme keresztezéseknek számtalan, s sajnos, nagyon sok helyütt elkorcsosult ivadékait találjuk, — de nem találunk igazi nagy mennyiségben egyöntetű fajta szárnyast, egyenlőt színben, súlyban és tulajdonokban; szóval elsőrendű kész árut, mely a nagy fogyasztó s a legjobb árt fizető világpiaczok kívánalmainak megfelel" (15). A genetikus nemesítéssel körülbelül azonos időben a baromfitenyésztési ismeretek terjesztésére is történt intézkedés. A földművelésügyi miniszter 1896. október 15-én a millenniumi baromfikiállítást megnyitó beszédében bejelentette, hogy a baromfitenyésztés színvonalának emelésére a főváros közelében mintatelepet szándékozik létesíteni, amely necsak a tenyésztés ügyének fejlesztésére szolgáljon, hanem szakmai oktatást is nyújtson. Az intézet 1897-ben a gödöllői koronauradalcm alsó majorjában mindenféle háziszárnyas tenyésztésére ki-