Szabó Miklós szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1962 (Budapest, 1962)
Imre Gyula: Tótszentmárton a fejlődés útján
pították meg. 1720-ban a házas zsellérek száma 6, a hazátlan zselléreké pedik 1 (12). A XVIII. század közepe táján a horvát nemzetiségű Bedekovich-család királyi adományként megkapta Szentmártont a hozzátartozó birtokokkal együtt. A jórészt elpusztult magyar nép helyett a Szerémségből (az akkori ún. Tótországból) betelepült horvát lakosság utódai közé tartoznak a községben ma is élő Tkálecz, Prémecz, Káczeus, Vlasics és Kuzma nevű családok. A jövevény horvát telepesekről nevezte el a környékbeli magyar nép ebben az időtájban Szentmártont Tótszentmártonnak. A Dunántúl nagybirtokain, főként Vas és Zala megyében, ahol a földesúri árutermelés és ezzel együtt az úrbéresek elnyomása leginkább előrehaladott volt, a XVIII. század közepén túl a parasztság körében megmozdulások és földfoglalások alakjában is kifejezésre jutó elégedetlenség mutatkozott. Ezért Mária Terézia előbb királyi biztost és karhatalmat küldött a helyszínre, majd Zala megyére vonatkozóan 1765. október 31-én és 1766. február 15-én királyi rendeletet bocsátott ki a jobbágyszolgáltatások szabályozására. Ezt követte a királynő 1766. december 29-én kelt rendeletével Vas, Zala, Sopron, Somogy, Tolna és Baranya megy ékben egységesen bevezetett urbárium, amelyet a helytartótanács 1767. január 23-án közölt az érintett megyékkel (6). A megyegyűlés által kijelölt összeírok az úrbérrendezési eljárás során feljegyezték a falu jobbágyaitól az ún. 9 kérdőpontra kapott válaszokat. A kérdések megválaszolásánál Tótszentmárton község 13 jobbágyán kívül jelen voltak még a helység földesurai: Bedekovich Anna és Bedekovich Antal, valamint Kusits József tiszttartó és Jantsek Iván ispán. E feljegyzésből megállapítható, hogy Mária Terézia úrbérrendezése előtt a tótszentmártoni úrbéreseknek sem urbáriumuk, sem szerződésük nem volt, hanem a helyi szokás alapján teljesítettek földesuruknak szolgálatot: „valamikor mire parancsoltattunk, elől állók voltunk és robotoltunk.'' A faizást és az ún. szerinai tagon a legeltetést ingyen kapták. Rétjeik soványok voltak, a sarjút csak olykor kaszálták. A jobbágyok sem kilencedet, sem másféle járandóságot nem adtak a földesúrnak, az egyházi tizedet az őszi és a tavaszi termésből szolgáltatták. Az említett hat megyében 1767-ben egységesen bevezetett urbárium kinyomtatott szövegébe a helyi viszonyoknak megfelelően kézzel beírt módosításokból megtudjuk, hogy a tótszentmártoni jobbágyok Szent Mihály napjától (szept. 29től) karácsonyig árulhattak bort, továbbá, hogy az igás robotot a másutt szokott négy „vonyós" marha helyett két marhával teljesíthették. Azt is megtudjuk belőle, hogy ezentúl a jobbágyoknak már adniuk kellett kilencedet a földesúrnak, mégpedig természetben. A tótszentmártoni jobbágyok száma ekkor 60. a maguk házában lakó zselléreké 7 fő volt. A község jobbágyai nevén nyilvántartott V2, 3 A és 4 /b nagyságú telkek összes területe 27 6/8 egész teleknek felelt meg. Az adatok összesítéséből megállapítható, hogy a jobbágyok nevén 108 pozsonyi mérő területű belső telek, valamint 561 6/8 holdnyi szántó és 214 2/8 szekér rét szerepelt, a zsellérek viszont összesen 7 2/8 pozsonyi mérő területű belsőséget, 15 holdnyi szántót és 6/8 szekér rétet használtak. Az úrbéri tabellából megállapíthatjuk, hogy az egyes jobbágyoknál feltüntetett telek ,,milyenségé"-től függetlenül állapították meg több esetben a belső telek, valamint a szántó és rét nagyságát. Ugyanis az úrbéri tabellában szereplő V2 vagy 3 /4 nagyságú telektulajdonosoknál is az egész telek nagyságának megfelelő 2 pozsonyi mérőnél nagyobb belsőség, szántó és rét szerepelt. így ezeknél a telektulajdonosoknál a szabályos nagyságtól való
