Szabó Miklós szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1962 (Budapest, 1962)
Dr. Martha Zsuzsanna: A magyar tyúk nemesítésének első időszaka
szág, hogy a baromfi a nemzeti vagyonnak nem is olyan csekély része, mint ahogyan azt addig hitték. A becslés útján megállapított összes létszám 1884-ben 32,9 millió darab volt és ebből 21,7 millió (66%) esett a tyúkra (27). Legelterjedtebb volt ekkor a baromfitenyésztés az Alföldön, elsősorban Csongrád, Hajdú, Bács-Bodrog, Csanád, Torontál, Jász-Nagykun-Szolnok, Arad és Temes megyékben. A XIX. század közepén a figyelem Közép- és Délkelet-Európa mezőgazdasága felé fordult. Felismerve a lehetőségeket, hazánkban is számos intézkedéssel fejlesztették a mezőgazdaságot. A baromfitenyésztés színvonalának emelésére azonban még nem gondoltak. A háziszárnyasok tenyésztése megmaradt mellékes, kisparaszti termelési ágnak. Az ország baromfiállományának 90—95 százalékát a kistenyésztők udvarain és a tanyagazdaságokban tartották, ahol a tyúkok és a csirkék a ház körüli gyepen, rovarokon, a mezőn, a szérűn elhullott magvakon, konyhahulladékon éltek, s csupán télen kaptak némi szemes eleséget. De a parasztság soraiban sem rokonszenvezett mindenki a baromfitenyésztéssel; gyakran lekicsinyelték, nem tekintették férfihoz illő foglalkozásnak, hanem az asszony háztáji tennivalóinak körébe utalták. Emiatt csak századunk első évtizedeiben jutott kellő elismeréshez. Előbb a magyar tyúkot csupán az igénytelenség mintaképének tartották, így azonban a termelése is alig lehetett figyelemre méltó. Amíg a magyar mezőgazdaság többi ága valamennyire lépést tartott a nyugati fejlődéssel, sőt egyik-másik téren nemzetközi viszonylatban is elismert színvonalra emelkedett, addig a baromfinál ebben a korban még nem sokat törődtek a jó tenyészanyag megválasztásával, a szakszerű tartással és takarmányozással, nem védekeztek a baromfi sokféle betegsége és járványa ellen (8). Pedig Grubiczy (13) már 1879-ben arról értekezik, hogy a gabonatermelés terén Oroszország, az Alduna vidéke és Amerika félelmetes versenytársunk kezd lenni. Gondoskodni kellene tehát arról, hogy „alsóbb minőségű" gabonáink más alakban találjanak jó vevőre. Ilyen hálás átalakító a baromfi, mert termékeiből minden mennyiség eladható. Baromfitenyésztésünk múlt század végi helyzetét Borovszky Károly (5) országrészenként a következőképpen jellemezte: „A szárnyasok tenyésztése hazánkban általában véve úgy, mint azt kívánni lehetne, nincs felkarolva, kitűnik ez különösen, ha a területre eső állományra vagyunk tekintettel. Erdélyben, Dunáninnen és Tiszáninnen azt észleljük, hogy a tenyésztés még nagyon mostoha viszonyok között tengődik. A legkedvezőbb tenyésztési viszonyok között vannak a szárnyasok a Tiszántúli megyékben, melyekben nemcsak a megye területére eső mennyiség jóval nagyobb, de a lakossághoz viszonyított arány is kedvezőbb; eléggé kedvező viszonyok között van a tenyésztés még Dunántúl is, bár jóval kedvezőtlenebb fokon áll, mint Tiszántúl, kitűnik ez úgy a területhez, mint különösen a lakossághoz viszonyított aránynál." Csak az 1890-es években kezdte a parasztság az ország egyes vidékein jobban felismerni, hogy a baromfiak minőségének javításával érdemes foglalkozni. Ebben az évtizedben az Alföldön több nagy baromfihizlaló telepet létesítettek, és országszerte megkezdődött a szövetkezeti tojásgyűjtő hálózat kiépítése. Jellemző az akkori helyzetre, hogy ezek a nagyüzemi baromfihizlaló telepek nem mindenkor tudtak a berendezésük nagyságának megfelelő mennyiségű baromfit itthon beszerezni, így Boszniából, Szerbiából és Romániából milliószámra voltak kénytelenek hizlalásra alkalmas baromfit importálni (16). Az 1895. évi statisztikai felvétel adata szerint a baromfiak száma 29,35 millió 5 Magyar Mezőgazd. Múzeum Közleményei — 7 65
