Szabó Miklós szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1962 (Budapest, 1962)

Barbarits Lajos: A tömegoktatás agrármuzeológiai módszerei

bizonyult olcsó füzetekben sorozatosan kiadni a Mezőgazdasági Múzeum egyes részefnek, új vagy felújított kiállításainak ismertetését. Hasznosak lehetnek a múzeumnak csupán egy-egy jelentősebb, érdekesebb tárgyáról vagy tárgycsoportjáról kiadott ismertető füzetek. Az ilyen leszűkített témájú ismertetések is alkalmat adnak gazdaságtörténeti vagy termeléstechnikai ismeretek széles körű terjesztésére. Bármilyen terjedelmű legyen a múzeumismertető kiadvány tárgyválasztása, az effajta kiadványok mindig eredményes kiegészítői a kiállítások mondanivalóinak, segítenek rögzíteni és később is visszaidézni a múzeum adta ismereteket. A múzeumismertetők alapvető követelménye a közérthetőség, stiláris könnyedség, bőven alkalmazott illusztrációk. A múzeum gyakran kelti fel a szakember vagy a laikus érdeklődését is egyes szakmai kérdések iránt olyan mértékben, hogy szükségessé válik a múzeumban szerzett ismeretekhez a megfelelő tárgykörből való szakirodalmi hozzáolvasás. A Mezőgazdasági Múzeumban a látogató mindjárt a kiállítási teremben tanácsot kap arra a kérdésre is, hogy a terem témájával kapcsolatban milyen régi és mai irodalom megismerése ajánlatos. Minden teremben tárgykörének megfelelő szakirodalmi tájékoztató elhelyezése könnyíti meg a látogató számára a múzeumban szerzett szakismeretek bővítését. Ideális esetben a látogató az így kijegyzett könyvcímekkel mindjárt jelentkezik a múzeum könyvtárában és kölcsönkéri vagy az olvasóteremben tanulmányozza a javasolt szakmunkákat. Ez természetesen csak olyan múzeumokban lehetséges, amelyek nyilvános könyvtárral és nyilvános olvasótermekkel rendelkeznek. A Mezőgazdasági Múzeum kiállítási termeiben külön tárlókban mutatják be a szakirodalom odavágó újdonságait, könyveket, folyóiratokat. 6. Szabadtéri bemutatók A múzeumi munkában világszerte egyre nagyobb teret hódítanak a szabadtéri, skansen-rendszerű bemutatók, amelyek a maguk eredetiségében és természetes környezetében rögzítik a téma tárgyi anyagát. Ennek szélsősége — bár szemléletességének maximális élményszerűsége elvitathatatlan — a múzeumi rezervátumként kezelt utca, városrész, falu, amelyben élő ember és állat, ipari és mezőgazdasági munka a valóságos élet keretei és formái között szemlélhető. A belső, hagyományos múzeumrendezés által nyújtott ismeretek empirikus kiszélesítésére, azok természeti dokumentálására az agrármuzeológia is keresi a maga szabadtéri módszereit. Ezek ma még kiforratlanok, az útkeresés újdonságingere mellett annak előítéleteivel is jelentkeznek, de a szakmúzeumi oktatás jövőjében szerepük vitathatatlan. Az agrármuzeológia számára is új és bő lehetőségek rejlenek a szabadtéri bemutatásban. Ez különböző fokozatokban lehetséges. Csatlakozhatik a múzeumhoz egy egyszerű növénykert, amelyben az érdeklődő élő formában ismerheti meg a termesztett kultúrnövényeket a tenyészidő különböző szakaszaiban. Rendszertani, növényélettani ismeretek közlésére alkalmasak az ilyen bemutatók. A természetrajzi felsorolásnál többet mond a mezei vagy erdei növénytársulások természetbeni kialakítása. A szabadtéri bemutatásoknak ezekkel az egyszerűbb módszereivel a Mezőgazdasági Múzeum is folytat kísérleteket. Változatos tematikai lehetőségeket adnak az efféle szabadterületi bemutatók. Kis parcellákon, összehasonlító módszerrel lehet igazolni a talajművelés, talajerőutánpótlás, növényvédelem jelentőségét, a vetésforgó szerepét, be lehet mutatni a maguk idejében egyes termelési módokat, munkafolyamatokat. Agrármúzeumi hivatás lenne gazdaságtörténeti értékű mezőgazdasági környezetben (pl. egykorú