Technikatörténeti szemle 23. (1997-98)

ICOHTEC ’96 „Műszaki Múzeumok és Technikatörténet” szekció előadásai - Janoušek, Ivo: Tudomány és technika a XX. században: szakadék az állapot és tükröződése között

pontra juthatunk, hogy a világ, az emberi társadalom speciális kaotikus keretben létezik, amint gyakran halljuk - válságban. Ezt az állapotot gyakran hasonlítják a 100 évvel ezelőttihez, a XIX. és XX. század fordulójához. Ezeket a párhuzamokat azért vonjuk, mert hajlamunk van a történelem szakaszolására és arra, hogy az eseményeket pontosan 100 év által határolt időszakokon belül tekintsük (a XX. század lehetővé teszi az ilyen osztályozást, mellyel megállapítja a modernizmus kezdetét, fejlődését és kiteljesedését), továbbá, mert közelítünk az ezredforduló és a XXI. századba lépés felé. Meg kell jegyezni, hogy a „válság" fogalmát, melyet a továbbiakban tárgyalni fogunk, nemcsak pejoratív értelemben használjuk, hanem utalással a szó görög eredetére - a krízis szóra mint szétválasztásra -, a fejlődés felosztására is. Fordítsuk ezért figyelmünket először a XIX. század végének válságára. 2. A XIX. század válsága A tudományos közönség számára a XIX. század végének szellemi válsága rendszerint a „fizika válsága" fogalomhbz és elfogadásához kapcsolódik, olyan ellentmondásokhoz, amelyeket a fejlődő atomfizikai kutatások tártak fel (kezdve a világmindenség tanulmányozásától és a radioaktivitás felfedezésétől Madame Curie által, valamint a Bohr-féle atommodelltől): azzal, hogy megbizonyosodtak arról: a kozmikus sugárzás és a mikrorészecskék eltérően viselkednek Newton addig teljesen axiomatikusnak elfogadott törvényeitől. Mint tudjuk, ezt a válságot Einstein felfedezése 1905-ből, a speciális relativitiáselmélet, elhárította. A társadalom válságának azonban sokkal szélesebb és mélyebb gyökerei voltak. A későbbi felfogás szerint a válság okai a fejlődő kapitalizmussal járó politikai-társadalmi egyenlőtlenségekben keresendők (K. Marx). Azonban a kortárs reflexiók, különösen a művészeké (vö. az „átkozott" költőnemzedék: P. Verlaine, J. N. Rimbaud, de Lauréamont vagy S. Mallarmé és Ch. P. Baudelaire, valamint a posztimpresszionisták: P. Gauguin és mások műveit) azt bizonyítják, hogy a válságot a „természetes élet" iránti nosztalgia is kiváltotta, (vö. Gauguin mondását: „légy vadember!", amit tahiti tartózkodása során meg is valósított, valamint a korabeli nyilatkozatokat ás felhívásokat a változtatásra: K. Marx: „Megváltoztatni a világot!", Rimbaud: „megjavítani az életet"). Ez az érzés antagonizmust tükrözött az ún. technikai forradalom korának hirtelen technikai fejlődése és a termelőerők változásának késlekedő társadalmi figyelembe vétele és/vagy felfogása között (filozófiai értelemben a folytonosság elvesztéséről van szó: innen származott az egységre való törekvés megújhodása is). Itt az elsődleges meghatározó tényezők különösen a meghajtó mechanizmusok és az energiafelhasználás új