Technikatörténeti szemle 23. (1997-98)

TANULMÁNYOK - Ékes Miklós: A felvonótechnika rövid fejlődéstörténete

A váltakozó áramú generátorral ebben az időben inkább csak kísérleti szinten foglalkoztak, számos akkori hátránya miatt nem tudott elterjedni. 1889-ben felépült a mindenki által ismert párizsi Eiffel-torony. Üzembiztonsági okokból az akkor még sokkal biztonságosabb hidraulikus hajtást választották. A négy toronylábba tört ferde pályás, a toronyrészben félúton átszállásos rendszerű, ikerfelvonót építettek be. Az eredeti berendezések tervezésében és kivitelezésében végzett kiemelkedő munkájuk alapján a Leon Edoux és a Roux, Combulasier et Lepape cégeket, valamint az Otis Elevátor Companyt okvetlenül meg kell említenem. Az Eiffel-torony' építésénél még bizonytalansági tényezőként vették figyelembe az elektromos energiaszolgáltatás hiányosságait, megbízhatatlanságát, de a megoldás már nem volt messze. Három magyar feltaláló (Déry, Bláthy és Zipernowsky) feltalálta a transzformátort. Lehetővé vált, hogy az erőműveket messze a várostól, közvetlenül a szénbánya szomszédságában lehessen felépíteni. A generátor által termelt energia feszültségét jelentősen feltranszformálták, így kis keresztmetszetű, nagyfeszültségű távvezeték segítségével, csekély veszteséggel, szinte korlátlan távolságra volt szállítható. A városba érve egyre alacsonyabb, de még mindig gazdaságos feszültségszinten osztották el a motorikus és a háztartási fogyasztók részére. További előny, hogy az erőműveket egymással is össze lehetett kötni, így üzemzavar esetén nem keletkezett feltétlenül szolgáltatáskiesés a fogyasztóknál, lehetővé vált az országos, sőt napjainkban nemzetközi energiarendszerek kialakítása. Megállapítható, hogy az egyedi elektromotoros hajtású, csigakerekes hajtómű, a lassútengelyre felékelt dobra tekeredő acélkötelekkel, fogókészülékkel és sebességhatárolóval biztonságosabbá tett felvonó megjelenésével a századfordulóra a műszaki akadályok elhárultak a tömeges elterjedés elől. Ezekhez a felvonókhoz kiképzett vezetőket kellett alkalmazni, mert a „kötélkormányos" vezérlés működtetése különös figyelmet és nagy gyakorlatot igényelt. A továbbfejlesztés, az egyszerű „karkormányos" vezérlés egyszerűsítette a vezető munkáját. A használat iránya minden esetben az alapszintről (általában a földszintről) az aktuális emeletig történt. Általában csak ott alkalmazhatták ezt a vezérlést, ahol a vezető folyamatosan a fülkében vagy a fülke közelében tartózkodott. Induláskor a vezérlőkart a kezelő a kívánt haladási iránynak megfelelően eltolta, majd a célállomás előtt - tapasztalata alapján a fékutat figyelembe véve - a kart elengedte, ennek következtében a felvonó megállt. Felmerült, hogy jelzőberendezés segítségével a vezérlési rendszert alkalmassá tegyék a kórházak, hivatalok, szállodák - sokszor emeletek közötti közlekedési igényének kielégítésére Is. Az első megoldásoknál, az állandó-