Technikatörténeti szemle 23. (1997-98)

TANULMÁNYOK - Ékes Miklós: A felvonótechnika rövid fejlődéstörténete

Fontos fejezet kezdődött a felvonó fejlődéstörténetében, amikor az 1800as évek elején Werner Siemens megépítette az első elektromos hajtású felvonót. Minden szellemes megoldás ellenére a konstrukciónak rengeteg gyermekbetegsége volt. A legnagyobb baj az volt, hogy a motor és a vezérlés közvetlenül a fülke padlója alatt került beépítésre és ha a berendezés valahol a magasban meghibásodott, szinte lehetetlen volt állvány nélkül hozzáférni, az utasokat kiszabadítani szorongatott helyzetükből és a szükséges javítást elvégezni. Nem is terjedt el ebben a formában! A továbbfejlődést, a nehézségek ellenére, az egyenáramú áramszolgáltatás és az ehhez kapcsolódó elektromos hálózat tette lehetővé, mfvel a tetszetős városkép kialakítása nem engedte meg a városon belül a füstölgő, kormozó kéményt igénylő kazánok, erőtelepek létesítését. A városon kívül épített villamos erőművekből a villamos energiát megfelelően szigetelt kábelek segítségével a föld alatt lehetett a fogyasztókhoz vezetni. A felvonók hajtására a hálózati egyenáram igen alkalmas volt, mivel a „sönt" motor jó indítónyomatékot és megfelelő fordulatszám-tartást biztosított. Problémát csak az okozott, hogy akkoriban a dinamókat szigetelési és kommutációs okok miatt, nem lehetett 100-150 voltnál magasabb feszültségek előállítására alkalmassá tenni, emiatt rendkívül nagy keresztmetszetű kábeleket kellett alkalmazni, hogy a hálózati veszteségeket elfogadható szinten tarthassák. Később tovább csökkentették a veszteségeket azzal, hogy két dinamót sorba kapcsolva üzemeltettek, a két dinamó közötti megcsapolással, háromvezetékes rendszerben, így a motorikus fogyasztók részére a feszültség kétszeresre emelkedett, de az áramerősség a felére csökkent, míg a háztartások megmaradhattak az eredeti feszültségszinten. A toronylábazatba épített felvonó Felvonó kötélvezérléssel, egyenáramú hajtással