Technikatörténeti szemle 23. (1997-98)

Post, Robert C.: Elbeszélő történelem és kritikai elemzés a Smithsonian Institution-ban. – Út a kulturális háborúkhoz

A „Nemzetek nemzete" is megemlékező/ünneplő jellegű volt, bár kifinomultabban. A történet vonala megfelelt az amerikai történelem „konszenzusos" értelmezésének, amely a Pulitzer-díjas Dániel Boorstin - a múzeumnak 1969-től igazgatója - nevéhez kapcsolódik. Olyan nemzet képét rajzolta meg, amelynek ereje a különböző kultúrák hagyományainak fennmaradásából származik, éppen akkor, amikor közös nemzeti tapasztalatot kovácsoltak olyan eszközök révén, mint az innovatív technika. De távolról sem a hangsúlyeltolódás volt a legfontosabb. Inkább az elbeszélő mód volt az, amely nyíltabb volt minden korábbi Smithsonian-kiállításénál. Hosszú „forgatókönyv" készült - ekkortól vált ez a fogalom közhellyé. Volt eleje, közepe és következtetése és - a fogalmazás előírt mintájával összhangban - olyannak szánták, amit könyvként olvasnak, balról jobbra, a lap tetejétől az aljáig. A történetnek még fejezetei is voltak és ahelyett, hogy egy „csarnokban" helyezkedett volna el, ahol többé-kevésbé minden egyszerre lett volna látható, a kiállítást egy sor szobanagyságú „egységből" építették fel, amelyek tervezésüknek megfelelően, vizuálisan elkülönültek egymástól. Nem szokványos módon alkalmazták a műtárgyakat is. Ezek gyakran csak a szöveget kísérő illusztrációként jelentek meg. A „szöveg által vezérlés" eszméje nem volt teljesen új a kiállítások világában: Charles Eames „Franklin és Jefferson világa" című kiállítása például főleg „színes fényképekből" állt ft

40 000 szót tartalmazó magyarázó címkékkel". De a „Nemzetek nemzete" fordulópontot jelentett a Smithsonian kiállítási gyakorlatában. Azelőtt a tartalmat rendszerint a gyűjtemények nagysága határozta meg. Volt például egy „tengerészeti csarnok", mert a Smithsonian már a XIX. század óta szerzett be hajómodelleket. A kiállítás után jellemzően a „koncepció" került előtérbe és a műtárgyakat összesűrítették a történet vonalának követelményeivel összhangban. És a vita afölött, mely szöveget dolgozzák ki, a kiállítások rendezésének rutinrészévé vált. A hagyományhű muzeológusok továbbra is a műtárgy vezette kiállítások eszméjének hívei maradtak - amilyen az Igazi Kereszt darabjainak importja - és ilyeneket még mindig csinálnak. (Ha nem lett volna az Enola Gay, nyilvánvalóan a Légi és Űrmúzeum sohasem került volna annak szorításába.) De egy új korszakban a legtöbb kiállítást a történetek vezérelték. És bárhogyan is uralkodjanak a műtárgyak az érzékeken, a muzeológusok ifjabb nemzedéke körében olyan tendencia lépett fel, hogy ezeket csak díszletként használják - vagy akár a történet szerkezete, a forgatókönyv velejárójaként. Egyes muzeológusok bevallották, hogy kevés érdeklődést tanúsítanak a műtárgyak iránt, néhányan még le is kicsinyelték azokat, akik nem így véleked-