Technikatörténeti szemle 23. (1997-98)
Post, Robert C.: Elbeszélő történelem és kritikai elemzés a Smithsonian Institution-ban. – Út a kulturális háborúkhoz
nek. E szélsőségesek még többé-kevésbé komoly javaslatokat is tettek olyan értelemben, hogy fényképezzék le az összes műtárgyat, majd dobják ki őket helymegtakarítás céljából. *** Dániel Boorstin arra tette fel az életét, hogy megmentse az elbeszélő történelmet attól a sorstól, amely egyetemi körökben sújtotta. Míg azonban nem tudott eredményt elérni ezen a téren, sikerült a Smithsonian kiállításaiba új konceptuális normát bevinnie. Boorstin történetei felnagyító történetek voltak, de az ő nyomában meglehetősen egyenes volt az út (mondhatnám, elkerülhetetlen) a kritikai élű történetek felé, majd az olyanok felé, amelyek teljesen letértek a megemlékező/ünneplő történetek útjáról. 1989-ben, amikor Boorstin leszólta „A Nyugat mint Amerika" című kiállítást, amely a határterületi tapasztalatok zavaró értelmezése volt, talán nem sikerült megértenie, hogy csak a saját maga által elvetett mag szökkent szárba. Boorstin utóda Brooke Hindié, a New York Egyetem történésze volt, aki teljesen osztotta elődje nézeteit. A bicentenáris kiállítások nagy része Hindié vezetése alatt jött létre, és mire ő 1978-ban elhagyta vezetői posztját, egy új módszer - hangsúllyal az „írjunk könyveket a falra" címszóval, ahogyan ócsárlói nevezték - már szilárdan polgárjogot nyert. Hindle-t Ottó Mayr követte, aki a kiállítási javaslatok számára olyan eljárást öntött formába, amely egy bizonyos értelmezést írt elő, azután, a vita, kedvéért, előírt egy alternatív nézőpontot, már nem kutatva az egyedül igaz tényeket. Mayr után Roger Kennedy következett, aki 14 évig maradt abban a pozícióban, amelyet előtte senki sem töltött be négy évnél hosszabb ideig. Ez alatt az idő alatt az elbeszélő közelítés, amely addig új volt, konvencionálissá vált, és az ideál a határozott és provokatív nézőpontú elbeszélés lett. Kennedynek eklektikus háttere volt, nem volt egyetemi tudású történész. Meglátásaiban az addigi kiállítási programokat csupán kiindulási pontoknak tekintette. Fiatal tudósokat alkalmazott olyan területeken, mint a munka története és a környezettörténet, amelyek teljesen idegenek voltak a Smithsoniantól, mert hiányzott belőlük az erős anyagi kultúra komponense. Támogatta a párbeszédet az új társadalomtörténet érdemeiről, amelynek tanai fő hajtóerővé váltak az olyan kiállítások irányában, amelyeket (ahogyan Kennedy egyik pártfogoltja mondta) „inkább a történelmi témák, semmint a rendelkezésre álló tárgyak vezéreltek". Többé már nem voltak „csarnokok". Az új kiállítások majdnem mind olyan tervkonvenciókhoz ragaszkodtak, amelyek egy „folyamatot" rögzítettek, egy tematikus elbeszélést követtek.
