Technikatörténeti szemle 22. (1996)

TANULMÁNYOK - Pereházy Károly: Bieber Károly mestersége-mívessége

(párhuzamos rovátkákat vágott) a felületbe, majd a rovátkák közötti anyagot laposvágóval távolította el. A rovátkák egyenlő mélységére különös figyelmet szentelt és ügyelt arra, hogy a laposvágó a keresztvágóval képzett árkoknál mélyebben ne hatoljon be. E művelethez a szokásosnál hosszabb vágót használt és a lefaragandó formákhoz különböző hajlított elővágókat alkalmazott. Végül a forma elkészültekor annak egyes részeit szükséghez képest cizellálta és a munka befejezéseképpen a simán hagyott részeket reszelte, csiszolta. Munkásságának alkonyán nem volt számára Idegen a tradicionális kovácsolástól eltérő más megoldás, amikor is a megmunkálás módszerében továbblépve érvényesítette a hagyományos kézművesség jegyeinek és a modern technikának jó arányú összeegyeztetését. Ugyanis a hegesztőpisztolyt az újszerű formaalakítás szolgálatába állította, kibővítette ezzel az egykor csodaszerszámnak ítélt apparátus felhasználási lehetőségét, mert már nemcsak az egyes elemek egymáshoz rögzítésére használta, hanem annak éles lángjával kazánlemezből különböző amorf formákat kanyarított ki (Bécs, Erdbrustgasse 38 erkélykorlát). Bieber a műhelyében a munkadarabokon gyakran maga is dolgozott, ha nem is mindegyik alkotásán, de vajon nevéhez köthetőek-e azok a művek, amelyek üzemében az ő fizikai munkáját nélkülözve kizárólag alkalmazottainak közreműködésével készültek? A kérdés tagadhatatlanul indokolt, ám a műhelyében formált minden mű Bieber nagyhagyományú gyakorlatával, veleszületett ízléskultúrájával valósulhatott csak meg, még akkor is, ha azt nem saját maga kovácsolta, ugyanis észrevételeivel, kifogásaival csak neki megfelelő munka készülhetett el, kizárólag az általa jóváhagyott technikájú és mesterségbeli színvonalú alkotás hagyhatta el műhelyét, ez pedig egyértelműen jelenti alkotói részvételét a produktumban. Bieber nem csupán saját tervezésű munkáinak kivitelezésén buzgólkodott, építészek plánumainak megvalósításán is fáradozott. Felvetődik sokakban, hogy ez utóbbi munkáit csak a kivitelezés manuális műveletére kell leszűkítenünk, avagy a tervező társművészének, az alkotásban egyenrangú társának is tekinthetjük-e? E sokat vitatott kérdésre a frappáns és aligha vitatható választ már a múlt század végén Lyka Károly, művészettörténet-írásunk nagytekintélyű alakja az Új Idők c. lapban megadta, amikor „A mesterember" c. cikkében a nemes zsurnalisztika nyelvén így ír: „...A tervező által készített holt vázlat csak akkor kel életre, ha a mesterember nem másolja gépiesen a tervet, mert az anyag ezer véletlenségei, a technika, az előállító kezejárása, de főképp az anyag karaktere a tervtől eltérő hangulatot visz bele a kikészített tárgyba, más szóval beleviszi a készítőnek az egyéniségét. És ez már művészi kvalitás, amelyet ha igazságo-