Technikatörténeti szemle 22. (1996)

TANULMÁNYOK - Jáki Szaniszló: A középkori kereszténység találékonysága a technikában és a tudományban

lényt, az asztronómia történetével foglalkozó olyan könyvet, amely a középkori korszakot három vagy négy betű szerint üres oldallal mutatta be.

5 De meglehetősen veszélyes ügy volt a középkori tudományról az őszinte csodálat hangján beszélni. Ez annál különösebbnek tűnik, hisz az 1930-as és 1940-es évekre már nagyméretű tudományos bizonyíték állt rendelkezésre a középkor tudományát illetően. De amikor már az 1960-as évektől tudománytalan volt el nem ismerni a középkori tudományt, az ezt értékelő tanulmányokat gyakran olyan megjegyzésekkel minősítették, amelyekben az enyhe magasztalás felért egy kiátkozással. Ha a „kiátkozás" szót elsődleges teológiai jelentésében vesszük, könnyen rájövünk ennek a furcsa eljárásnak a nyitjára. „Középkori" és „középkor" a gyalázkodás kifejezései lettek a felvilágosodás korában, amely korszak fő feladatának tekintette, hogy a hit sötétségét az ész világosságával helyettesítse. A hit természetesen a kereszténység volt, a maga ragaszkodásával nemcsak a személyes Teremtőhöz, hanem a természetfeletti kinyilatkoztatáshoz is. Ennek legismertebb társadalmi megtestesülését találjuk meg a középkori latin kereszténységben. Ami pedig az észt illeti, fő értelmezését a felvilágosodás bajnokai a newtoni tudományhoz viszonyítva adták. Angliában Alexander Popé kijelentette, hogy amint Isten „Newtont létre hívta, minden világos lett". Franciaországban Voltaire mint fő „filozófus" karrierje a newtoni fizika népszerűsítésével indult, amelyről nem tudott többet, mint amit népszerű beszámolókban olvasott. Németországban Kant azt írta a Tiszta ész kritikája második kiadásának előszavában, hogy „amikor Galilei legurította a golyókat a lejtőn,... fény derült a természet minden tanulmányozójára".

6 A Kritikát írva Kant úgy vélte, hogy fényt sugároz a lehető legmélyebb értelemben. Azt hitte, hogy a metafizikának egyetlen érvényes és racionálisan elfogadható formáját nyújtja, amely (nem mint a hagyományos és skolasztikus metafizikák) az embert tette Isten helyett az ész végső forrásává. Továbbá, a Kritika antideisztikus érvei, Kant szerint, rendelkeznek azzal a valóban végső érvényességgel, amely szemében a newtoni fizika fémjelzése volt. Kant csak felületesen ismerte a newtoni fizikát.

7 Ha ezt általánosan elismernék, nagyobb mértékű kétely támadna annak a támadásnak megbízhatóságával szemben, amelyet Kant a kozmológiai istenérv ellen intézett, amely pedig az Isten felismeréséhez az ember fő intellektuális útja. Nagyon valószínű, hogy a nyugati ember mindig friss ürügyet fog találni abszolút autonómiájának megvédésére, amelyet számára a felvilágosodás örökül hagyott. Az utóbbi csak folytatása a reneszánsznak, amely tudatosan nyúlt vissza a klasszikus ókor panteizmusához és nagyon is gyakran nyers pogányságához.