Technikatörténeti szemle 18. (1990-1991)

TANULMÁNYOK - Kiszely Gyula–Remport Zoltán: A kabolapolyánai vasgyártás története

A régi hámorok izzitó berendezései egyes, az új hámoré kettős zárt frissítő tűzhelyek voltak, a négy 'tűzhely egyenként heti 15 bécsi mázsa kovácsvasat termelt és 25%-os tűzi veszteség mellett, bécsi mázsánként 16—18 hl faszenet fogyasztott. A gyártelep ezekkel a berendezésekkel üzemelt egészen a hatvanas évek elejéig. Nagyolvasztója az 1845—48 években érte el legnagyobb termelését, ekkor évi 8000 bécsi mázsás (450 t-s) szinten csapolt (6). A kabolapolyánai telep a szabadságharc fegyverellátásába is bekapcsolódott és már 1848 nyarán kezdtek itt fegyvereket gyártani. Szobony Adolf, a vasgyártó telep intézője, szeptemberben döntést kér a fegyvergyártással kapcsolatban, mire az Országos Honvédelmi Bizottmány utasítja Trangous Lajost, a pénzügyminisztérium bányászati főnökét, hogy intézkedjék a kabolapolyánai gyárnak fegyvergyárrá való átalakítása ügyében. A tél folyamán még csak a régi fegyverek rendbehozásával foglalatoskodtak, március 15-én azonban már jelentés megy a gyárból Debrecenbe, hogy az új fegyverek és csövek gyártása elkezdődött és a nagyváradi fegyvergyárat képesek fölényesen ellátni féltermékkel. A nagyváradi fegyvergyár részére tehát Kabolapolyánáról küldtek elsőként előkovácsolt puskacsöveket és félkész fegyveralkatrészeket, később pedig Bem tábornok részére öntöttek itt gránátokat. Kabolapolyána a vas és bronz ágyúcsövek öntésére is váüalkozott, de azok egy részét Munkácsra küldte megmunkálásra (7). A szabadságharc leverése után a máramarosi vasgyártás átmenetileg viszszaesett, ráadásul 1851-ben még a nagyolvasztó épülete is tüzet fogott és melléképületeivel együtt leégett. Részben a helyreállítási munkák terhe, részben az időközben megemelkedett munkabér miatt, gazdálkodási gondok léptek fel. 1855-ben azonban már nyereséggel zárult a termelés, 3793 Ft hasznot hozott, pedig a nagyolvasztó nem is dolgozott teljes kapacitással. 1855-ben 4147 bécsi mázsa (232 t) vasat csapolt, amelyből 528 bécsi mázsa (30 t) volt az öntöttvas. A négy frissítő tűzhellyel működő frissítőhámorok 1856-ban 3108 bécsi mázsa (174 t) durvavasat termeltek, a két dombói nyújtóhámor pedig 2614 bécsi mázsa (146 t) árut adott. A telep ércellátása azonban az ötvenes években sem volt problémamentes, tulajdonképpen az eredeti problémákat sohasem sikerült megnyugtatóan lerendezni. Az elegyítést szolgáló lonkai ércek tovább szegényedtek, ezért más elegyítő érceket is fel kellett használni, azok azonban nagy távolságból, Visk, Kirva és Huszt térségéből érkeztek és szállítási költségükkel a gyártást alaposan megterhelték. A módszeresen és folyamatosan végzett érckutatások is a távolabbi területeken: a Tisza, Kászó és Iza folyamok völgyében tártak fel érdemleges érctelepeket. Mivel pedig erdőségek ezeken a területeken is bőven akadtak, a máramarosi kamarai igazgatóság arra a következtetésre jutott, hogy vasolvasztást az újonnan feltárt érclelőhelyek közelébe kell áthelyezni, Kabolapolyánán pedig csupán a vasfinomítást kell meghagyni és fejleszteni. Mivel a legkedvezőbb megoldást a Tisza völgye ígért, az új nagyolvasztó helyét a Tisza partján fekvő Trebusánál jelölték ki (8). A Fehérpataki Vasgyár néven üzemeltetett olvasztótelep 1861-ben vette át a kabolapolyánai olvasztótól a nyersvas termelését, ez utóbbit ekkor üzemen kívül helyezték A fehérpataki nagyolvasztót évi 40 ezer bécsi mázsa (2240 t) termelésre méretezték és közel 14 m magasságával korának legnagyobb hazai nagyolvasztói közé tartozott (Képét lásd a 3. ábrán) (9).