Technikatörténeti szemle 17. (1988-89)

TANULMÁNYOK - Tringli István: A Habsburg-monarchia központi bánya- és pénzverésügyi igazgatása 1713–1848

után azonnal nekilátott egy igazgatási csúcsszerv létrehozásának, amely a régi recept szerint a politikai és a pénzügyi hatóságokat foglalta volna magába: az udvari kamarát, az udvari cseh-osztrák kancelláriát és a Ministerialbancodeputationt 1782. december 24-én egyesítették. Hosszú, kacifántos neve: „Vereinigte böhmisch-österreichische hofkanzley, hofkammer und ministerialbancodeputation" helyett egyszerűen csak egyesített udvari hatóságoknak, „Vereinigten Hofstellen"-nek hívták. Tizenhárom részre osztották, mindegyik egységes utasítást kapott. Bizonyosfokú önállóság az egyházi ügyeknek, alapítványoknak, az iskola- és cenzúraügyekkel foglalkozó bizottságnak és a bánya- és pénzverésügyi udvari kamarának jutott (42). Ez az instrukció'más korábbiakhoz hasonlóan csak egy funkcióra utaló nevet használt. Ennek igazi jelentősége csak 1745-ben volt, a bányakollégium felállítása előtti vitákban. A későbbiekben csak az egyszerűség kedvéért nevezték rövid bányakollégiumnak vagy bányakamarának. Általában az átfogóbb jellegű, az egész pénzügyigazgatásra, az udvari kamarára vonatkozó rendeletek elégedtek meg a nem teljesen precíz szóhasználattal, ezzel szemben a csak erre a hivatalra utalók és a hatóság saját levelezése mindig pontos volt. A szakigazgatás felső vezetése más tekintetben is módosult. II. József 1782. április 2-án kelt kéziratában a magyar kamarai ügyek ellenőrzését kivonta az udvari kamara hatásköre alól, és a magyar kancelláriának engedte át. Eszterházy kancellárt arról is tudatta, hogy a bányászatot még, mint eddig, a bányászati departamentumra akarja bízni. Ennek pontosítása még ez évben megtörtént, a magyar és a központi szervek vitája után a következő módon — a rendeletet érdemes szó szerint idézni —: „A bánya- és pénzverésügyi departamentum ugyanazt a függést, amelyben az udvari kamarától volt, mostantól hasonló mértékben, ami a magyar és erdélyi bányaműveket illeti a magyar kancelláriától, ami a többit, Csehországot, Stájerországot, Ausztriát és Karintiát illeti, a német udvari kamarától kapja meg." (43) Ehhez csupán annyit kell hozzátenni, hogy ez a függés, mint láttuk, igencsak kevés volt, a magyar kancellária ugyan valóban gyakorolta ezen jogát, de ez nem jelentette a magyar rendi sérelem teljes orvoslását. Mivel a magyar és erdélyi kancelláriát 1782-ben egyesítették, így az erdélyi bányászatra is érvényes volt a főfelügyelet megváltozása. A magyar korona országaiban is megtörtént a politikai és pénzügyi hatóságok egyesítése. 1785 augusztusában a magyar udvari kamarát és a Helytartótanácsot, majd az erdélyi guberniumot és a kincstartóságot egyesítették. A bányászatba és a pénzverésügybe ezeknek továbbra sem volt beleszólásuk, a magyar érdekeket 1785 után is a kancellária közvetítette. A sóbányászatot és a sófőzést kivonták a helyi kamarai szervek, ekkor már a Helytartótanács és a gubernium jogköréből és a Hofkammer in Montanisticis et Monetariis alá rendelték (44). Ezzel a lépéssel II. József jelentős lépést tett az egységes bányászati szakigazgatás megteremtése felé: tulajdonképpen az összes bányatermék bányászatának és feldolgozásának felügyelete egy kézbe került. A szakmai szempontok érvényesülése volt ez a régi fiskális szellem fölött, amely a salinariát történelmi okokra hivatkozva külön kezelte. A Józsefi rendszer összeomlásakor ennek újbóli kikerülése a bécsi központ alól azonban már a rendi-nemzeti érdekek követeléseként történt meg. II. Lipót trónralépése után újra visszatértek a Mária Terézia-féle rendszerhez: a politikai és pénzügyi hatóságokat szétválasztották. 1791. január 25-én Johann Rudolf Chotek grófot nevezték ki az udvari kamara, a Ministerialbanco-